A napokban az egyik ismerősőm megkérdezte: mit szoktam olvasni rendszeresen, mármint papíron, és nem a napi tájékozódásra gondolt, hanem magvasabb típusú olvasmányokra, főként folyóiratokra. Mondom neki, a Székelyföldet mindenképpen, a Látó, a Korunk is gyakran a kezembe kerül, annál is inkább, mert itt nyomják Csíkszeredában, a Művelődést, havilapként pedig vagy a könyvtárban vagy éppen a Megyei Kulturális Központban megtalálom, ahová elég gyakran vezet az utam. De olvasok még valamit, mondom neki, a román nyelvű Dilema Veche folyóiratot, immár jó hosszú ideje, egyrészt, hogy lássam, miként gondolkodnak a mértékadó román értelmiségiek, másrészt pedig, ritka használat miatt, nem szeretném elfelejteni annak a országnak a nyelvét, amelyikben élek. Azután meg néha-néha, egyre ritkábban, megvásárolom az egyik nagy üzletlánc újság- és mindenféle modern csecsebecse árudájában az egyre vékonyabb és egyre drágább Time-ot, vagy Newsweek-et, amelyek valamikor mintát szolgáltattak számomra, hogyan lehet a legkülönbözőbb éles kérdésekről tárgyilagosan, logikai elvek alapján építkezve írni, és nem a más véleményen levőket hátbatámadni vagy személyükben rágalmazni, ahogyan az saját anyanyelvemen, ha nem is Erdélyben, szűkebb pátriámban, hanem kissé távolabb, külhonban, hogy stílusosan fogalmazzak, gyakran megesik. Nos, megmondom őszintén, az említett fővárosi folyóirat legfrissebb számából tudtam meg, hogy Bukarestben létezik giccsmúzeum és nem is akármilyen: ma éppen egy esztendeje nyitotta meg kapuját és nem mindennapi sikerrel, látogatottság szempontjából a régi városközpontban levő magánintézmény már felküzdötte magát a harmadik helyre. Magánintézmény, mondtam, hiszen egy lelkes gyűjtő döntötte el, hogy mindazt a több mint kétszáz tárgyat, amelyet az évek során ócskapiacokon, régiségkereskedésekben összevásárolt, közszemlére teszi, méghozzá hat témakörben: Drakula-giccs, vallásos giccs, a kommunista korszak giccse, cigány-giccs, modern giccs. Drakuláról nincs amit szólnom, hiszen a vámpír különböző megörökítéseivel találkozni bárhol az országban, különösképpen a forgalmasabb turisztikai helyeken. A vallásos giccset legtöbbször a nagy romániai zarándoklatokon éppen az ortodox egyház árusítja, a kommunista korszak giccsére pedig hadd hozzak fel egy mifelénk is jól ismert klasszikus példát: a csipkés terítővel letakart tévén tündöklő színes üveghalat. Nem folytatom, könnyű ismerős tárgyakat találni a más kategóriákban is. Viszont föltétlenül meg szeretném említeni: a Dilema Veche folyóirat mellékletében ott egy tanulmány a piros-sárga-kék nemzeti giccsről, amely annak idején Kolozsváron Funar polgármestersége ideje alatt futott fel és ma már sokfele terjeszkedik az országban. Nos, a szerző ezzel keményen szembeszáll, és megmondom őszintén, hiányérzetem támadt: vajon, mikor olvasom az első hasonló, tárgyilagos írást arról a saját nemzeti giccsünkről, amely szóban, képben, hangban mifelénk is olyannyira terjed, talmi utánzásokkal pótolva mindazt, ami valóban érték. Tartok tőle, lefolyik még egy kis víz az Olton, a Maroson és a Küküllőkön. Hogy a Dunáról ne is beszéljek?..