Az új német nagykoalíció (GroKo) körüli tárgyalások tétje korántsem pusztán Németországot érinti. Legalább annyira Európát is. Angela Merkel és Martin Schultz közt az Európai Egyesült Államok létrehozásának szükségességét illetően nincsenek nézeteltérések. Schultz szándékait kendőzetlenül ki is mondja. Úgy tűnik, hogy az Európai Parlament éléről voltaképpen ezzel a feladattal vonult vissza a német politikai szintérre. S az új államszövetség bölcsőjénél immár az új francia elnök, Emmanuel Macron is ott szorgoskodik. A siker kulcsa azonban továbbra is Angela Merkel.
Csakhogy a tárgyalások azért haladnak annyira nehézkesen, mert ezzel a törekvéssel szemben Németországban magában is egyféle koalíció kezd körvonalazódni. Christian Lindnerről, a szabaddemokraták vezetőjéről a közvélemény egy ideig úgy vélte, hogy a Jamaica-tárgyalások zátonyra futtatásával gyakorlatilag kiírta magát a német belpolitika meghatározó személyiségeinek sorából. A lapok újabban mégis arról cikkeznek, hogy Lindnernek a CDU-ban (Angela Merkel pártjában) is van egy ?veszedelmes? partnere, Jens Spahn, a párt elnökségi tagja, a német kormányzat egyik gazdasági ügyekért felelős államtitkára. Spahn, bár Angela Merkellel nyíltan soha nem helyezkedett szembe, közismerten Merkel egyik ellenlábasa, sőt a maga 37 esztendejével a kancellárasszony egyik lehetséges utódja gyanánt is szóba jöhet. Ráadásul Spahn a liberálisként is erősen jobboldali orientációjú Lindner egyfajta ideológiai tejtestvérének számít. Spahn Lindner berlini lakását béreli, s lapinformációk szerint rendszeresen találkoznak is.
S van a kis csapatnak egy harmadik ?tagja? is, a bajorországi CSU befolyásos politikusa, Alexander Dobrindt, aki nyíltan a konzervativizmus alapértékeire, a biztonságra, a rendre, a családra, a hagyományokra és az államba vetett bizalomra esküszik. Dobrindt, akit a sajtó a ?konzervatív forradalom? vezéreként emleget, csak ritkán jelenik meg Berlinben, de a távolból is szoros kapcsolatban áll Lindnerrel és Spahnnal. És nem csak Spahnnak van meg a maga CDU-n belüli hátországa, de a CSU révén Dobrindt is komoly befolyást gyakorolhat a CDU-CSU-SPD nagykoalíció körüli tárgyalásaira.
Ezek a tárgyalások pillanatnyilag ?jól állnak?. Schulznak sikerült az ? SPD-ben is erőteljes ? ellenállást az elnökségben 56 a 44 arányban megtörnie, de a siker könnyen csalókának bizonyulhat. Shulznak ugyanis a kolaíciós szerződés tető alá hozását követően a 450 000-es tagságot is urnák elé kell szólítania. Márpedig a szociáldemokrata közvélemény korántsem oly könnyen befolyásolható, mint az elnökség. Főként a JuSok, azaz fiatal szociáldemokraták utasítják el egyértelműen a nagykoalíciót, de az idősebb generáció is erősen megosztott.
A helyzetet csak súlyosbítja, hogy a Macron- és Schulz-féle Európai Egyesült Államok eszménye a német lakosságot sem nagyon látszik lelkesíteni. A Macron által szorgalmazott közös pénzügyminiszter, aki a tagállamok nemzeti jövedelmeinek 2-3 százalékával rendelkezne, a német állampolgárokban súlyos aggodalmakat ébreszt. (Egyebek mellett.) Azt már tudni lehet, hogy Németország mennyivel járulna hozzá a közös pénzügyminisztérium költségvetéséhez, az azonban tisztázatlan, hogy a befizetett összegekből Németország mennyit kaphat majd vissza. Komoly közgazdászok vélik úgy, hogy a német befizetésekből a ?közös? minisztériumnak nagyrészt a déli államok, mindenekelőtt az ötletgazda Franciaországának növekvő deficitjeit kell majd kiegyenlítenie.
Igaz ugyan, hogy ezeknek az államoknak a deficitje éppen abból a német versenyelőnyből következett, melyet döntő mértékben az alacsonyan tartott, illetve bizonytalan, mert csupán időleges szerződésekre alapozott német fizetésekből származó költségmegtakarítások tettek lehetővé. A német gazdaság ugyanis olcsó termékeivel fokozatosan lenyúlta a déli piacokat, csődbe juttatta a hazai vállalatokat és a vásárlóerőt ?nagyvonalú? kölcsönökkel tartotta fenn. Márpedig a német nagyvállalatok ? közös Pénzügyminisztérium ide vagy oda ? erről a versenyelőnyről továbbra sem lesznek majd hajlandók lemondani. Így aztán a déli adósságokat csakis a német átlagember adóinak növeléséből lehet majd finanszírozni.
Németországban ? erről minálunk keveseknek van tudomásuk ? a jövedelmi egyenlőtlenségek így is horribilisek. A 45 leggazdagabb német család már ma a németországi magánvagyon több mint felét birtokolja. Más források szerint az aránytalanság ennél is nagyobb. A német átlagember jövedelmei az elmúlt évtizedekben annak ellenére sem növekedtek számottevően, hogy a német gazdaság ? úgymond ? dübörög. A települések is fokozatosan eladósodtak, hiszen a vagyonadót Helmuth Kohl már 20 évvel ezelőtt megszüntette.
Ez a tényállás a sajtó szerint a német társadalom egyfajta refeudalizálódásához vezet. ?A nagy vagyonok nagy hatalmat és befolyást jelentenek ? a politikában is.? ? írja a Süddeutsche Zeitung. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a politikai döntéseket is a nagyvállalatok érdekei határozzák meg.
Hogy ez a helyzet továbbra is változtatások nélkül fenntartható lenne, felette kérdéses.
Márpedig az Európai Egyesült Államok megteremtése ezt a helyzetet csak súlyosbítaná, hiszen a választók közvetlen szavazataitól függetlenedő Uniós intézmények számának növelése, (a költségeken túlmenően) tovább csökkentené a választók politikai, s implicite gazdasági folyamatokba való beleszólását. Ezzel ? a nemzetállamokon belül még úgy ahogy működő ? közvetlen demokrácia maradéka is veszendőbe mehetne.
A nagy koalícióról szóló tárgyalások tehát közvetve rólunk is, sőt elsősorban rólunk, európai polgárokról szólnak. S úgy tűnik: ennek a ténynek mind több német állampolgár, s következésként mind több német politikus tudatában van. Mind gyakrabban merül fel a kérdés, ki is irányítja Németországot, s implicite az Európai Uniót?
Egyes sajtóorgánumokban az a kérdés is megfogalmazódik, hogy kivel, illetve kikkel kommunikál mobiltelefonján Angela Merkel? Gyakorta a Bundestag üléseim is. A politikai kommunikáció manapság a twitteren és más internetes fórumokon zajlik. Többé-kevésbé tehát a nyilvánosság is követheti a történéseket. De legalábbis igényt támaszthat arra, hogy a közérdekű információkhoz hozzá férhessen. Angela Merkel azonban pusztán és folyton-folyvást SMS-ekben kommunikál. És SMS-einek az állami intézmények archívumaiban nem marad nyoma.
Legfeljebb az amerikai titkosszolgálat, az NSA rögzíti őket.
Csoda-e, ha az egykor közkedvelt, de hatalmához ma is foggal-körömmel ragaszkodó kancellárasszony szófukarságát a német, sőt az európai közvélemény is mind nagyobb bizalmatlansággal követi?