Heiko Mass német igazságügyminiszter javaslatára a Bundestag olyan törvénycikket fogadott el, mely lehetővé teszi, hogy az internetről azokat a szövegeket vagy bejegyzéseket, melyek ellen valaki fenntartásokkal él, s azok ?megalapozottsága? beigazolódik, 24 óra leforgása alatt törülni lehessen.
A január elsejével életbe lépett törvény Németország-szerte heves vitákat váltott ki. Főként az AfD, a bevándorlásellenes pártalakulat tiltakozott. Annál is inkább, mivel a törvény elfogadtatásához a fő hivatkozási alapot a párt alelnöknőjének egy twitter-bejegyzése szolgáltatta, melyben a muszlim férfiakra tett dehonesztáló megjegyzést. A párt képviselői a törvényben a vélemény- és sajtószabadság megsértését látják.
Haiko Mass Alexander Gaulandnak, az Alternatíva elnökének vádját azzal verte vissza, hogy ?a gyilkosságra való felhívások, halálos fenyegetések és sértegetések, a közösségellenes uszítás vagy a holocaust-tagadás nem a szólásszabadság megnyilvánulásának, inkább mások szólásszabadsága elleni támadásnak tekintendők.?
Nem én vagyok az egyetlen, aki ezt az igazságügyminiszteri kijelentést nemigen képes értelmezni. Azt érteném, hogy a verbális agresszió mások személyi biztonságát, közösségi jogait, emberi méltóságát sértheti, sőt fenyegetheti. De hogy miért lenne a szólásszabadságuk elleni támadás, felfoghatatlan. Hiszen attól, hogy ő ? közösségemre vonatkozóan ? megalapozatlan vagy túlzó általánosításokat fogalmaz meg, még korántsem zárja ki az én jogomat ahhoz, hogy állításának megalapozottságát bebizonyítsam, azaz, hogy védekezhessem.
Ez a tényállás csak akkor állhatna fenn, ha a szóbanforgó internetes fórumok az én érveimet, illetve a velem egyetértő olvasók kommentárjait cenzúráznák, azaz nyilvánosságra kerülésüket megakadályoznák.
Nagyjából ez az eset áll fenn ? a látszólag teljes sajtószabadság ellenére ? a mai román sajtóban. Bizonyos román lapok a magyar közösség elleni támadásokat érvekkel visszautasító, a román nyilvánosságban ma is általános történelemhamisításokat (hogy csak két példát említsek: Dózsa György nevének következetes meghamisítását vagy a românul Matei Corvin szobrának sorozatos meggyalázását) leleplező szövegeket egyszerűen nem hajlandóak közölni. Még válaszra sem méltatják. Igaz ugyan, hogy ma már eltűrik, hogy a szóban forgó szövegek magyar változatát saját lapjainkban nyilvánosságra hozzuk. Ami annál is fájdalmasabb, mert a bántásokat csak a román közösség tiltakozása, a gyűlölködők kiközösítése tenné valóban lehetségessé.
A németországi muszlimok esetében azonban ez a helyzet nem áll fenn. A muszlimok szólásszabadságát senki nem korlátozza. Sőt. A német nyilvánosság a szó szoros értelmében tele van török származású értelmiségiekkel, akik a németül még alig vagy egyáltalán nem beszélő bevándorlók nevében is beszélhetnek. A Willkommenskultur német híveiről, akik a statisztikák szerint a német népesség jelentős részét (szocialistákat, zöldeket, kereszténydemokratákat) képviselik nem is beszélve.
A cenzúra csak akkor lehetne indokolható, ha az uszítás közvetlen fenyegetést jelenthetne, de akkor sem a cenzúra, hanem a büntetőjog lehetne az adekvát megoldás. A valóban súlyos és reális veszélyt jelentő, világos jogi terminusokban leírható verbális erőszakot megfelelően súlyos (azaz arányos) szankciókkal kellene megtorolni. Effélére azonban alig van példa.
És itt van a kutya elásva.
Olyan tények ugyanis, melyeknek ? a hivatalos ideológia szerint ? nem szabadna lenniük, mégis vannak, ott sem számítanak ritkaságoknak.
Németország és Európa egykori gyarmattartó államai a jelek szerint kilátástalan helyzetbe lavírozták önmagukat. A volt gyarmatokról beáramló, zömmel muszlim vallású népességet képtelenek asszimilálni, de abban a hitben, hogy ez a vágyálom végül valahogy mégiscsak megvalósulhat, a muszlim népességet meg kell próbálniuk magukhoz édesgetni. Azaz akkor is kesztyűs kézzel bánni velük, ha törvénysértéseket vagy provokációkat követnek el. Addig, amíg ?csupán? a nőket inzultálták, a dolgot még úgy-ahogy el lehetett hallgatni. De amikor már a szanitéceket és a mentőorvosokat ?pusztán azért rohanják le és bántalmazzák, mert ? Frank Ulrich Montgomerynek a Szövetségi Orvosi Kamara elnökének a szavaival ? az államhatalom képviselőinek vélik őket?, annyira kilóg a lóláb, hogy már lehetetlen félrenézni. S főként, ha teszik mindezt nem csak felnőttek, de 10-12 éves gyerekek is. A ?menekülteket? szánalommal és szeretettel befogadó állam elleni gyűlölet józan ésszel felfoghatatlan.
Nos, ez a fogalmi képtelenség áll a cenzúra-törvény mögött. A tények elől a német állam a politikai korrektség ? szülőhazájában, az Amerikai Egyesült Államokban is csúfosan megbukott ? doktrínájába próbál menekülni. Abba a doktrínába, melyet ?Hogyan kendőzik el hamis fogalmaink a valóságot?? című Die Welt-beli cikkében Dirk Schümer így definiál: ?a gondolkodás reformjára tett kísérlet, melynek keretében bizonyos dolgok kimondhatatlanságra ítéltetnek.?
A gondolkodás megreformálásának ezt a formáját ? kommunizmus gyanánt ? mi (eltérő megfontolásokból ugyan) már a saját bőrünkön is kipróbáltuk, egészen pontosan kipróbáltatták velünk.
Ma is iszogatjuk a leveit.