A diktatúra egyik legfontosabb megkülönböztető jegye a humorérzék teljes hiánya. A diktátorokból oly mértékben hiányzik minden humorérzék, hogy szinte már tökéletes vígjátéki szerepeket képesek eljátszani.

Amikor először hallottam Recep Tayip Erdogan török elnököt arról szónokolni, hogy a török demokráciát fenyegető puccskísérlet leveréséért Béke Nobeldíjat érdemelne, azt hittem ironizál. Hiszen 14 hónapja szünet nélkül tisztogat, börtöneit több százezer ellenzékivel, újságíróval, emberjogi aktivistával tömte tele, s leplezetlenül azzal fenyegeti őket, hogy le fogja vagdosni a fejüket. A kurdok ellen folytatott, s a nyugati szövetségesek által is akceptált hajtóvadászatairól nem is beszélve.

De a napokban kiderült, hogy iróniáról szó sem lehet. Legalábbis ami Erdogant illeti. Talán az elnök talpnyalói azok, akik (talán tényleg nem minden humorérzék híján) szaván fogták a főnököt, s valóban Béke Nobeldíjra jelölték. Eszerint a nagy embert csupa nagyszabású intellektuel veheti körül. Hiszen csak egy Shakespeare-nek, Brechtnek, Dürrenmattnak támadhattak efféle ötletei. Az iszlám állam terroristáinak fegyverszállítója, aki minden ellenfelét a terrorizmus támogatásának vádjával juttatja börtönbe, hogy aztán ha Allah megsegíti, ki is végeztesse őket, a művészetrajongó, aki az egyik német humoristát, aki ötleteiből nyilvánosan gúnyt űzött ? az idegen államfők elleni felségsértést büntető német törvényre való hivatkozással ? csaknem börtönbe juttatta, az értelmiségi, aki a ?Cumhuriyet? című ellenzéki lap időközben Németországba szökött főszerkesztőjét, Can Dündart mint a terrorizmus támogatóját az Interpollal körözteti, valóban echt vígjátéki figura.

De mert övé az ország, a hatalom és a dicsőség, annak, amit művel, a fele se tréfa. A német állam, hogy a szegény humoristát kihúzza a pácból, kénytelen volt megszegni saját törvényeit, az Interpol is vakarhatja a fejét. Ha nem áldozza fel Dündart, előbb-utóbb neki is fizetnie kell. Erdogan ugyanis a zsarolástól sem riad vissza. A Németországban menedékjogért folyamodott szökevényekért, magasrangú tábornokokért, ügyészekért, újságírókért, ártatlanul letartóztatott német emberjogi aktivistákat, értelmiségieket kínál cserébe, s legnagyobb ellenfelét az Amerikában élő hitszónokot, Güllent is török letartóztatásban lévő amerikai állampolgárokért cserébe szeretné ?visszaszerezni?. Hogy végre leszámolhasson vele.

A nemzetközi nyilvánosság Erdogant a legkisebb mértékben sem zavarja. A világ uraival kitűnő viszonyt ápol. Putyin, akinek egyik pilótáját Erdogan korábban ? mintegy miheztartás végett ?  lelövette, úgy teszi tiszteletét nála, mintha mi sem történt volna, Trump meg egyenesen barátjának nevezi, s eszébe sem jut megvédelmezni másik NATO-szövetségesét, Angela Merkelt, akit Erdogan az elnöki népszavazás napjaiban Hitler utódjának titulált.

Én ? ha nem is a Béke, de legalábbis ? az irodalmi Nobeldíjat (az előbbit amúgy is megkapta már) Obamának, az Amerikai Egyesült Államok elnökének ítélném oda. Esetleg megosztva, hiszen elődeinek Bushnak, Clintonnak és utódjának és Trumpnak is meg van maga szerepe a dologban. Erdogant mint a világdráma újabb keletű Machbet-paródiáját ugyanis a szó szoros értelmében ők találták ki. Erdogan nélkülük soha nem válhatott volna azzá a Nobeldíj-várományos Übü Papává, akivé vált.

A Nobel Békedíj különben is már réges-régen nem-kifejezett kitüntetés. Obama is olyasmiért kapta meg, amiben végül is nem tett (nem tehetett?) semmit. S egy másik újabb keletű kitüntetett az emberi jogok neves harcosa Aun Szan Szu Kji gyönge asszonyi hatalma alatt a Burmai rohingya kisebbség ellen kemény népírtás zajlik.

De ha a díjazottak listáján végigpillantunk, ott találjuk magát Joszif Visszarionovics Sztálint és Bennito Mussolinit is. Adolf Hitler csak egy évig élvezhette a megtiszteltetést, egy év után visszavonták tőle a Nobeldíjat. Pedig nála talán senki nem tett többet a világbékéért. Közismert, hogy minden diktátor végcélja a mennyei béke. Európában (legalábbis annak nyugati felén) háromnegyed évszázada béke uralkodik. Hitler nélkül ezt a szinte már természetellenesen hosszadalmas békességet aligha lehetett volna tető alá hozni.

Erdogan személye is hasonló jókat ígér. A NATO második legnagyobb hadseregének bírtokában minden esélye meg van arra, hogy az emberiség (mármint Törökország) minden ellenségét végképp elhallgattassa. A jelölés indoklásában is azt olvashatjuk, hogy Erdogan ?egy olyan világrend ellen folytatott küzdelem élharcosa, melyben az erősek a minden önvédelem híjával lévő gyöngéket irgalmatlanul elnyomják.?

Az akció persze akkor lenne valóban stílusos, ha a Nobeldíjért való folyamodást a vezér fővesztés terhe mellett a 20 millió törökországi kurddal is önként aláíratná. Hálából a ?nekik tett szolgálatokért.?