A végéhez közeledő német választási kampány olyan kérdéseket feszeget, melyek bennünket, romániai magyarokat is közvetlenül érintenek. A német kormánypártok, a kereszténydemokraták (CDU-CSU) és a szociáldemokraták (SPD), akárcsak az ellenzéki zöldek Németországot explicite egyfajta bevándorló országnak tekintik. A példakép az Amerikai Egyesült Államok, mely Európa, sőt az öt földrész bevándorlóiból alakult, s vált a világrendszer leghatalmasabb államává. Egyfajta kultúrák fölötti állampolgári nemzetté.

Az ? egyébként maradéktalanul racionálisnak tűnő ? alapgondolat a németek esetében is a kapitalista gazdaság munkaerőszükségletének hosszú távú garantálása. A német Bundestag egyik képviselője kendőzetlenül ki is mondja: Németország jövője csakis a migránsok gyerekein alapulhat. A német népesség szaporulata ugyanis 1 körül van, ami azt jelenti, hogy Németország német kultúrájú lakossága nemzedékenként megfeleződik. Magyarán 2050 táján, ha semmi nem változik, Németországban a mai, körülbelül 64 millió német kultúrájú állampolgárok lélekszáma felére, azaz 32 millióra apad. Évente 400 000 ember megy nyugdíjba, ha ezeket a német állam migránsokkal pótolja, 2050-ig 13 millió bevándorlóra lesz szükség. Ha ehhez hozzáadjuk a mai 16 millió migrációs hátterű német állampolgár számát, közel 30 millió nem-német kultúrájú ember fog élni Németországban. Ha ehhez még azt is hozzászámítjuk, hogy a bevándorlók szaporulata pozitív (azaz nagyon a 2 fölött van), a legkisebb kétség sem férhet hozzá, hogy Németországban, még ha bevándorlók szaporulta fokozatosan a némethez igazodna is, ahogyan azt sokan feltételezik, a német lakosság 2050-re jócskán kisebbségbe kerül. A fenti számítás azonban (német szempontból) messzemenően optimista, a dolgok sokkal ?kedvezőtlenebbül? is alakulhatnak.

Az, hogy a mai német politikai elit Németországot bevándorló (a német terminológiában befogadó) országnak tekinti, mindez bizonyos értelemben magától értetődő, hiszen az ország ma is a világ harmadik leginkább migrációs hátterű államának számít.

Eddig nem is lenne semmi probléma. Németország már a XVII-XVIII. században is jelentékeny számú, Franciaországból menekülő protestánst fogadott be és asszimilált. A jelenlegi belügyminiszter, La Manzi?re is hugenotta származású. S a bevándorlás azóta is folyamatos. A XX. században főként a török vendégmunkásokkal kapott újabb lendületet, akik hét év után állampolgársághoz is jutottak, s maguk után hozhatták családtajaikat is. A szovjet tábor szétesését követően Kelet-Európából is özönlöttek Németországba a bevándorlók, elsősorban a lengyelek, az orosz utódállamok polgárai, románok, s nem utolsó sorban mi, magyarok is. Az utóbbiak már két év után zsebükben tudhatták a német útlevelet. A német állam zömmel asszimilálta őket, bár a törökök például megőrizték származási országuk nyelvét is.

Mindeddig minden rendben is lenne, csakhogy a törökök például ? hiába vannak több mint három millióan ? a török nyelv nem számíthat még helyi hivatalos nyelvnek sem. A diszkriminációmentesség elve a nyelvi kisebbségekre Németországban sem terjedhet ki.

A németek ? amerikai példára, ahol az angol nyelv a több tíz millió más nyelvű és kultúrájú állampolgár számára sem számíthat hivatalos nyelvnek ? magától értetődőnek tartják, hogy a bevándorlók az egyébként protestáns hugenottákhoz hasonlóan záros határidőn belül nyelvileg és kulturálisan is németté válnak. A német politikusok többsége úgy véli, hogy a német állam egyfajta kultúrák fölötti kultúrát teremthet, melyben az eredetnek immár semmi jelentősége. A szó hagyományos értelmében vett kultúra tehát puszta ballaszt.

Kultúrák fölötti kultúra azonban, amint azt az kulturális relativizmus elmélete már meggyőző érvekkel bizonyította, elvileg sem lehetséges. Az egyetemes, tehát valahol a partikuláris kultúrák fölött lebegő kultúra fogalma önmagában is nonszensz. A nyelv és a kultúra elválaszthatatlan egymástól. Ezt a tételt mai Amerikában a történeti szimbólumok háborúja az egynyelvűség ellenére is fölösen bizonyítja. Az asszimilációnak egyetlen alternatívája van: a többnyelvűség és a másik kultúrája, szimbólumai iránti tolerancia, tehát a szó valóságos értelmében vett multikulturalizmus.

A német Bundestagban van egy úgynevezett integrációs minisztérium. Élén egy török származású, a szociáldemokraták által delegált nő, Aydan Özogaz áll. A politikusnő egyik nyilatkozatában azt állította, hogy ? ha a német nyelvtől eltekintünk ? olyan, hogy német kultúra nincs. Az állítás, mivel a nyelv egyben kultúra is, már önmagában képtelenség. Az állítás a jobboldali populistának bélyegzett Alternatíva Németországért nevű pártalakulat képviselőit mélységesen felháborította. Egyik interneten forgalmazott nyilatkozatukban hosszan sorolták a német műszaki zsenialitás világraszóló találmányait, a filozófia, az irodalom, a zene, a képzőművészet teljesítményeit. S végül a miniszternő állítását a német állam felszámolásának kísérleteként aposztrofálták. A párt elnökjelöltje Özogazt Anatolóliába (azaz Törökországba) utasította vissza. Amiből természetesen országra szóló botrány kerekedett.

Pedig nézetem szerint mindkét félnek van némi igaza. Ma már nem létezhet olyan Németország, mely pusztán német kultúrájú. Még akkor sem, ha a német kultúra kétségtelenül létezik, sőt a világkultúra egyik meghatározó összetevője. Németországban pusztán az eltérő kultúrák együttélése lehetséges.

De ez azt is jelenti, hogy az eltérő nyelveknek mint az eltérő kultúrák hordozóinak kellene együttélniük. Csakhogy ezt a lehetőséget a jelek szerint Özogaz is tagadja. Ő is német nyelvet tartja az integráció egyetlen lehetséges alapjának. Azaz: voltaképpen maga is valamiféle asszimilációra gondol. Ennek köszönheti szociáldemokrata politikustársai támogatását.

Németországban tehát két egymást kizáró politikai ?kultúra? feszül egymásnak. Egyrészt a kultúrák fölötti kultúra (más szóval a kultúra mint olyan tagadásának) elmélete és a német kultúra kizárólagosságának Alternatíva által propagált posztfasiszta tana.

Az egyik elmélet a német kultúra létének látszólagos megkérdőjelezésén, a másik a német kultúra (ismételt) megcsúfolásán alapulna. Végülis mindkettőről Göbbels hírhedt mondata jut eszembe: ?ha kultúráról hallok, kibiztosítom a revolveremet?.

A két tétel ugyanis (bár végső fokon mindkettő a kultúrát tagadja) összeegyeztethetetlen egymással. A végiggondolatlan gondolatrendszerek abszolutizálása csakis a jobb vagy baloldali fasizmusok lidércét előlegező konfliktusokat eredményezhet. Mert József Attilával szólva nem csak rasszista, de ?internacionalista? (kommunista) fasizmus is létezhet.

Hogy lehetne harmadik lehetőség is, azaz a nyelvek és a kultúrák harmonikus együttélésén alapuló demokrácia? Ez úgy tűnik, a nyugati gondolatvilág számára felfoghatatlan.

Ennek pedig túlságosan jó vége Nyugaton sem lehet.