Mindig voltak, vannak és lesznek olyan politikusok, akik előtérből a háttérbe kerülnek. De nem mindegy, pályájuk hogyan folytatódik, azt a tapasztalatot, amelyet felhalmoztak, képesek-e vagy sem az aktív politikai cselekvés határain túl közösségük javára fordítani? Domokos Géza, akinek az elmúlt napokban halálának tíz éves évfordulójára emlékeztünk, úgy tette ezt, hogy amikor visszavonult, megírta a Kriterionnal, az RMDSZ-el, saját életével kapcsolatos emlékiratait.
A szervezet másik visszavonult elnöke, Markó Béla szintén azt bizonyítja: a tisztségektől, saját akaratból is, el lehet szakadni ugyan, de az erdélyi magyar értelmiségi léttől, a közösségi gondolkodástól semmiképpen. Érdemes észrevennünk, hogy miután Markó Béla kezdetben a szervezet elnökségét adta át utódjának, majd a szenátorságot sem pályázta meg újra, nem csupán az irodalmi életbe tért vissza megnövekedett alkotóerővel, hanem publicisztikai munkássága is újabb, és igen lényeges vonatkozásokkal gyarapodott.
Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a két könyve, amely az idén jelent meg a Kaligramm illetve a Helikon kiadó gondozásában. Miközben az Erdélyi pikareszk című kötete századunk második évtizedében megírt közéleti szövegeinek és esszéinek nem egyszer magyar irodalomtörténeti vonatkozásokba ágyazott válogatását tartalmazza, addig az Engedd hazámat értenem című kötet mifelénk amolyan úttörő munka: Lengyel László és Markó Béla mintegy öt hónapon át, 2016 novemberétől 2017 márciusáig tartó beszélgetéseinek az átírt változata, akár azt is mondhatnám, olyan töprengő-gondolkodó értelmiségi fórum, amely napjaink egyetlen égető magyarországi, romániai és erdélyi kérdését sem hagyja érintetlenül, miközben kitekint a nagyvilágban zajló politikai-társadalmi-ideológiai folyamatokra is. És teszi mindezt nem akárhogyan, nem valamiféle lapos szövegáradatokban vagy olyan, parancsoknak ható kinyilatkoztatásokkal, amelyek manapság olyannyira elszürkítik és unalmassá, sőt egyenesen visszetetszővé teszik a közéleti kommunikációt, hanem olyan szellemi és nyelvi gazdagsággal, az időnek és a térnek azzal az átfogásával, amelyek úgy kinálnak az olvasó számára roppant érdekes és izgalmas szellemi kalandozást, hogy az érdeklődő számára az egyéni továbbgondolkodás élményét is feltételezik.
Egy rádiójegyzetben természetesen sem idő, sem tér arra, hogy egy több mint háromszáz, illetve egy közel ötszáz oldalas könyvet elemezzek, viszont szeretném arra felhívni a figyelmet, amelyre Markó Béla példát mutat: az erdélyi magyar értelmiség számára napjainkban sem az a követendő út, hogy visszavonul a saját szellemi-szakmai magányába, többé vagy kevésbé dolgos hétköznapjaiba, mindössze valamiféle média-befogadó közeggé válik, hanem éppen ellenkezőleg, hallatnia kell a hangját, meg kell fogalmaznia a véleményét bármiféle közéleti kérdéssel kapcsolatban, még akkor is, ha úgy érzi, hogy szavainak nincsen azonnali foganatja és a kisszerűség, a középszerűség, a máshol született modellek és szófordulatok szolgai visszhangzása uralja a közéletet.
Erdély, és benne az erdélyi magyarság, történelmében talán először, a világra való nyitás lehetőségével egy olyan esélyt kapott, amelyet kár lenne bármiféle jellegű elszigeteltségbe fullasztva eljátszani. A hagyománytisztelet és a modernitás között a gondolkodó-cselekvő értelmiség közreműködésével megtalálható az az út, amelyet továbbra is nyugodtan nevezhetünk a sajátosság méltóságának, még akkor is, ha ez a szófordulat akár saját nyelvünkön sem tetszik mindenkinek.