Az elmúlt napokban, az egyik alcsíki nagyközségben, egy fiatalember felült a saját traktorára, és szándékosan összedöntött egy cigány házat, amelyben két kisgyermekével bent üldögélt az édesanya is. Szerencsére a lelki megrázkodtatáson kívül testi sérülés nem történt. Az esetnek természetesen meg voltak a maga vitás-veszekedős- sértegetős előzményei, de az önbiráskodást nyilvánvalóan nem igazolhatja senki és semmi.

Ugyancsak a napokban, az egyik székelyföldi városban, a helyi rendőrség igazoltatott egy cigányasszonyt, aki nem tett mást, mint a polgármesteri hivatal előtti kis parkban töltötte az időt egy padon és várta a fiát, aki ügyes-bajos dolgait intézte a hivatalban. A polgármesternek különben sem tetszik, hogy délelőttönként, munkaidőben, kisebb-nagyobb roma csoportok lézengenek az épület körül, és helyi rendőrökkel rendszeresen igyekszik őket távoltartatni, mondván, hogy zavarják a ki- és bejáró közönséget.

Ez a két eset is bizonyítja, hogy a hamu alatt izzik a parázs. Nem sokkal a rendszerváltás után a Kászonokban váltak kisebb-nagyobb cigány házak a lángok martalékává, később a Gyergyói.medencében törtek ki konfliktusok, néhány esztendővel ezelőtt pedig egy másik alcsíki nagyközségben kellett reggeltől-estig masírozniuk a rendőröknek, hogy megelőzzenek egy könnyen kialakulható tömegverekedést, vagy más erőszakos cselekményeket voltaképpen egy romániai kisebbség és annak kisebbsége között.

Az 1989-es romániai fordulat után már több mint negyedszázad eltelt, de a két friss eset is jelzi, hogy különösképpen a Székelyföldnek azon a részén, ahol a legszegényebb romák élnek, bármikor ? képletesen is ? tüzet okozhatnak a két közösség közötti majdhogynem mindennapos súrlódásokból felröppenő szikrák. És ha már veszélyessé fordul a helyzet, akkor hiába alakítanak ki békéltető csoportokat, hiába jelennek meg emberjogi és diszkrimáció ellenes civil szervezetek aktivistái, a rögtönzött tüneti kezelések nem hatolnak le a mélyre, és kisebb-nagyobb szünet után megint lábra kapnak az ellentétek.

Mindez azt is jelzi, hogy a cigány kérdéssel a Székelyföldön nem egyedi esetenként, nem tűzoltó módra, hanem hosszú távon és folyamatosan kellenne foglalkozni. Persze, formailag léteznek megkülönböztetés elleni törvények és határozatok, szép számmal akadnak a romákat is képző, átképző és foglalkoztató programok, csakhogy mindezek leginkább papíron működnek és nem a valóságban. A Sóvidéken, a Nyárád-mentén és másutt, ahol a cigányoknak meg van a maguk megélhetősége akár bizonyos szolgáltatások, akár kereskedelmi csere-bere, akár régiséggyűjtés vagy más munkák eredményeként, nem tevődnek fel ennyire élesen a kérdések, mint ott ahol a cigány lét együtt jár azzal a mélyszegénységgel, azzal a nyomorral, amely nemzedékről-nemzedékre újra termeli önmagát. Szociális megoldások nélkül, csak szép szóval és ráolvasással aligha lehet akár egy picit is módosítani a cigányság helyzetén, és másokkal együtt jómagam is tisztában vagyok vele, hogy nem is létezik egyetemes gyógymód. De az is bizonyos, hogy a nagyon érzékeny, a különbségeket, a sajátosságokat is számon tartó, folyamatos odafigyelésről nem szabad lemondani, a helyi közösségeknek akkor kell megkeresniük az együttélés eddigieknél jóval hatékonyabb eszközeit, amikor nem az éles helyzetek, nem a hullámhegyek, hanem a hullámvölgyek a jellemzőek.