A napokban járta be a magyar nyelvű sajtót a hír, hogy Kolozsváron román fiatalok ismét magyarul beszélő fiatalokra támadtak és súlyosan bántalmazták őket.
Korábban is voltak hasonló esetek, de Funar szélsőségesen nacionalista hatalmának bukását követően mintha némileg javult volna a helyzet. Úgy tűnik, nem sokat. S ezen aligha lehet csodálkozni. Kolozsváron ugyanis az intoleráns többségi magatartás eszmei alapjai továbbra is változatlanok. Az utóbbi évtizedekben betelepült lakosoknak fogalmuk sincs a múltról, arról a magyar és német népességről, mely a város arculatát kialakította. Pedig nagyrészt maguk is a város vonzáskörzetéből érkeztek.
A román történetírás, legalábbis a nemzetközi nyilvánosságnak szánt publikációkban feladta, de legalábbis nem nagyon hangoztatja a dáko-román eredet teóriáját, a közvéleményben azonban az elméletből fakadó felsőbbrendűségi tudat, az első foglalók, sőt az adott terület őslakosainak tudata rendületlenül tovább él. Ránk, magyarokra mint puszta bevándorlókra tekintenek. Mintha Európa minden számottevő népessége nem jött volna valahonnan, mintha még maguk az indo-európaiak (köztük a románok ősei, a latinok is) ne lennének ázsiai eredetű jövevények. Arról nem is beszélve, hogy a kutatás mai állása szerint az emberiség egésze Afrikából származik.
Hogy a dáko-román elméletet a nemzetközi tudományosság mindig súlyos kételyekkel fogadta, a közember ?történeti tudatát? gyakorlatilag nem befolyásolta. Legtöbbjüknek tudomásuk sincs róla, s ha van, az is csak rontja a helyzetet.
Gheorghe Funar, Ilie Gabra és társai (az utóbbi az RKP Kovászna Megyei Bizottságának egykori propaganda titkára) ? az esetleges ellenérveket semlegesítendő ? már kizárólag a dák eredetre esküsznek. A rómaiak ugyanis elvben ugyanolyan hódítókként érkeztek Erdélybe, mint később a magyarok. A ?hibát? e jeles történészek úgy próbálják kiköszörülni, hogy a román nyelv latin eredetű szavait is a dák nyelvből származtatják, azaz ?kutatásaikra? alapozva azt ?bizonyítják?, hogy nem a latinok asszimilálták magukhoz az őslakos dákokat, hanem megfordítva. A latinok maguk az őslakos dákok utódai. A bizonyításnak semmi akadálya, hiszen a dák nyelvből egyetlen, minden kétséget kizáróan dáknak tekinthető szó nem maradt ránk. Így a dák nyelv egészében a latint megalapozó román nyelvvel tekinthető azonosnak.
Ebben a teóriában a magyarok közönséges betolakodók, akik ezer éven át elnyomták és kizsákmányolták az őslakos románságot. S a németektől és a zsidóktól eltérően Ceau?escu alatt is volt képük Erdélyben maradni, sőt nyelvükhöz és kultúrájukhoz továbbra is ragaszkodnak. S ami még felháborítóbb, lelkük mélyén a románságot tekintik balkáni bevándorlóknak. Az ezeréves magyar államiság mítoszával (hiszen a magyar állam 1526-ban gyakorlatilag megszűnt) mi magyarok is csak olajat öntünk a tűzre. A magyarellenesség tehát minden vonatkozásban indokoltnak tűnik.
Az orosz- és a bolgár-fóbia is hasonlóan ?mély? gyökerekre vezethető vissza.
Hogy ezek az érzületek a román kulturális és politikai közösség egészségének jóval többet ártanak, mint amennyit használnak, a román értelmiség jelentős része számára is nyilvánvaló. Az ország ugyanis egyetlen szomszédjával sem képes normális kapcsolatokat kialakítani. S ami még súlyosabb, a xenofóbia a szomszédos államok társadalmaihoz viszonyítva is riasztó méreteket ölt. A magyarellenesség csak egyik megnyilvánulása az intoleranciának. Hiszen a cigányok, a homoszexuálisok, a hajléktalanok, a vidékiek, a városiak, a gazdagok, a más felekezetűek ? a sort hosszan folytathatnám ? szintén intenzív gyűlölet és elutasítás tárgyai. Magát a román társadalmat jószerével csak a magyarok iránti ellensszenv tartja össze. Ráadásul a közember szinte már ugyanolyan intenzitással utálja azt az értelmiséget is, mely a jelenlegi helyzet ideológiai alapjait megteremtette, de a következmények egy részétől megriadva, ma már egy nyugatiasabb toleranciához próbál igazodni.
A mélyebb okokig azonban az értelmiségiek közül is csak roppant kevesen képesek leásni . Még a legrangosabb hetilap, a Dilema veche szerzői sem látszanak képesnek arra, hogy a román társadalom rákfenéjét, a korrupciót a kisebbségellenességre vezessék vissza. Márpedig addig, amíg a román állam le nem számol azokkal a törvényesnek deklarált törvénytelenségekkel, melyeket a német, a zsidó, a magyar kisebbség tagjai ellen 1919-et követően, de főként a kommunista uralom évtizedeiben elkövetett, semmi esély arra, hogy a korrupció hátterében álló ?mi? és ?ők? közti különbségtételt felszámolja.
A korrupció ugyanis azon a mélyen átélt meggyőződésen alapult és alapul, hogy ?nekünk?, akik minden erőnkkel a nemzetet, az idegeneknek a közéletből, a gazdasági hatalomból és a politikai életből való kiszorításának nagy művét szolgáljuk, hősies erőfeszítéseink jutalmaként jogunk van többet markolni a társadalom javaiból, mint a közembernek. S ha a kisebbségeket csak törvénytelen eszközökkel szoríthatjuk háttérbe, akkor az is indokolt, hogy azt, ami nekünk kijár, akár a törvények kijátszásával is megszerezzük. Ezt persze csak akkor tehetjük meg, ha a szövetségeseket keresünk és találunk. Így alakulnak ki a fokozatosan színrománná tett társadalmat ?mi?-re és ?ők?-re tagoló csoportok. Azaz a korruptok és a meglopottak csoportjai. A tragikus az, hogy a korrupciót a nemzeti jelszavakkal megtévesztett becsapottak is legitimnek fogadják el, hiszen ?szemmel látható?, hogy vezetőik voltaképpen őket védelmezik a kulturális és anyagi javaikra fenekedő kisebbségek, főként a magyarok és a romák ellen.
A bajok igazi forrása tehát az ő szemükben nem a román nacionalizmus, hanem azok a magyarok, akik ragaszkodnak egykori városaik történetéhez, illetve ?visszakövetelnék? az anyagi és kulturális javak őket megillető részét, s nem utolsó sorban az együttélés román és magyar mítoszoktól megtisztított igazságát.
Amíg a nemzeti homogenizáció 19. századi eszménye érvényben marad, amíg a román értelmiség a román intoleranciával és nem a kisebbségi igényekkel szemben toleráns ? DNA, tömegtüntetések, nemzeti lelkesültség ide vagy oda ? semmi esély arra, hogy a helyzet normalizálódhasson.