Trump győzelme, bár az Egyesült Államok belső viszonyainak ismerői számára várható volt, az értelmiségi közvéleményt a szó szoros értelmében arculcsapásként érte. Annál is inkább, mert szinte a teljes sajtónyilvánosság ? gyakorta a sajtóetika elemi szabályait is megszegve ? Hilary Clinton mellett tette le a garast, s annyira meg volt győződve igazáról, hogy Trumpot az utolsó pillanatokig nem volt hajlandó esélyesnek elfogadni sem.

A vereséget a lapok többsége ma is az iskolázatlan fehérek, azaz ? ahogy minálunk mondani szokás ? a felsőbbrendűségi gőggel átitatott bunkók számlájára írja. Pedig ha Trump ?váratlan? győzelmére a kommentátorok előzetesen nem is találtak, most, utólag igazán találhatnának két alapos indokot is.

Az egyik a globalizáció pénzhatalmi stratégiájából következik. A tőke korlátnélküli és határtalan terjeszkedésének legalizálása természetszerűleg vezetett oda, hogy az amerikai pénzvilág pénzét oda telepítse, ahol az a legnagyobb hasznot hajthatja. A pénz és annak nyomában az amerikai ipar ? a pénzmágnások profitmaximalizáló törekvéseiből következően ? a földgolyó azon régióiba telepedett át, ahol minimális bérköltségekkel, a munkahelyteremtést viszonzó masszív állami támogatásokkal, valamint az adófizetés elkerülésének legális stratégiáival a legnagyobb hasznot realizálhatta. A korábban jól kereső amerikai középosztály és az alsóbb rétegek tagjainak jelentős hányada munkahelyek és távlati kilátások nélkül maradt. S a trend nyilvánvalóan folytatódni fog. Közgazdászok tucatjai bizonyították már, hogy az amerikai állampolgárok egy százalékának (valamikori terminussal a felső tízezernek) évi nyeresége az utóbbi három évtizedben 300 százalékkal növekedett, azaz a milliárdos, aki 30 évvel ezelőtt 1 milliárddal gyarapította vagyonát, ma már évente 3 milliárddal lesz gazdagabb. Az alsó- és a középosztály tagjai (az állampolgárok 90 százaléka) azonban, akik múlt század 80-as éveiben átlagosan 3 000 dollárt kerestek, 2012-ben pusztán 15 százalékkal, azaz 450 dollárral vihettek haza többet, mint harminc évvel korábban. Az arány még a felső 10 százalék esetében is 150 százalék körül van.

A Nobel-díjas közgazdász, Joseph Stiglitz Az egyenlőtlenség ára című kötetében úgy vélte, hogy ?a korlátlan lehetőségek országához fűződő amerikai álom mindinkább álommá vált, mítosszá, melyet olyan anekdoták és történetek alapoztak meg, melyeknek a tapasztalati valósághoz immár semmi közük nincs. Egy amerikai állampolgár esélyei, hogy ?tányérmosogatóból milliomossá? válhasson, ma már jóval kisebbek, mint a fejlett ipari államok többségében?. Arról nem is beszélve, hogy a felső rétegek gyerekeinek képességüktől függetlenül jóval jobbak az esélyei arra, hogy továbbra is a felső rétegben maradhassanak, mint az alsóbb rétegek tehetséges utódainak arra, hogy a felső rétegekbe bekerülhessenek.

S az esélyegyenlőtlenségeket a válságot követő évek még inkább elmélyítették.

Trump diadalának másik oka az, hogy a hivatalos nyilvánosság ezekről a tényekről nem volt hajlandó tudomást sem venni. Annak ellenére sem, hogy a társadalom tagjainak túlnyomó többsége a saját bőrén érzékelte a sajtó által sulykolt világkép és a valóság közti sokkoló különbségeket. Így aztán a sajtó fokozatosan elveszítette a közvélemény fölötti uralmát. Sőt, a politikai korrektség nevében gyakorolt véleményterror az emberek jelentős részéből erős ellenreakciókat váltott ki. S ezeket az ellenreakciókat a kisebbségek, a nők, a melegek, az afro-amerikaiak, a latinók, a muszlimok iránti ? az esetek többségében pusztán álságos ? ?emberjogi? gesztusok sem voltak képesek ellensúlyozni. Trumpra ? állítólagos szexizmusa dacára ? több nő szavazott, mint férfi.

A demokrata uralom haszonélvezői, a tolerancia bajnokai, akik Hilary győzelmének biztos tudatában még azzal vádolták a republikánusokat, hogy Hilary győzelme nyomán erőszakos akciókkal fogják felforgatni az amerikai társadalmat, napok óta maguk tüntetnek, erőszakoskodnak, gyújtogatnak, követelnek új választást, szólítják fel az elektorokat, hogy ? a szabályokat sutba vetve ? ne Trumpra adják le szavazatukat.

S Európában is folynak a tiltakozások. A demokrata Amerikának elkötelezett német zöldek vezetője, a török származású Cem Özdemir a párt hétvégi Kongresszusán elmondott szónoklatában a gyűlöletbeszéd minden kritériumát kielégítő terminusokkal bélyegezte meg az amerikai elnököt.

Az persze merőben más kérdés, hogy Trump valóban módszeresen kijátszotta egymás ellen a frusztrált többséget és a kisebbségeket. Igaz, erre a politikai korrektség nevében gyakorolt cenzúra tényleg ideális feltételeket teremtett. Trump olyan igazságokat is kimondhatott, melyeket a hivatásos véleményformálók módszeresen szőnyeg alá söpörhettek.

Csakhogy az igazság megfontolt kimondása és a gyűlöletkeltés közt lényegi különbség van. Márpedig Trump, ha érdekei úgy kívánják, nyilvánvalóan az utóbbitól sem riad vissza. Ami roppant veszélyes játék, még akkor is, ha az Amerikai Egyesült Államok bizonyosan nem az az ország, melyben az efféle stratégia hosszabb távon sikerre vezethetne.

Engem leginkább az a fiatal nő gondolkodtatott el, aki a CNN riporterének úgy nyilatkozott, hogy valóban változtatásra van szükség, de arról egyáltalán nincs meggyőződve, hogy Trump az az ember, aki erre igazán alkalmas volna. Jobb híján mégis kénytelen rá szavazni. S hogy szorongva teszi, az az arcáról is leolvasható volt?