Az Európát mind kínosabb helyzetbe hozó bevándorlási válság fokozatosan rákényszerít bennünket, hogy a kultúrák lényegéről és társadalmi szerepéről elgondolkodjunk. A kultúra-fogalmat a huszadik század második fele óta kerülni illik. Norbert Élias A civilizáció folyamata című alapművében a kultúrát a civilizációval állítja szembe, s csupán a civilizációt hajlandó a modern kor követelményeihez alkalmazható fogalom gyanánt elfogadni.
A görögök még etnoszról és démoszról beszéltek. Az etnosz az alapvetően paternalista törzsi közösségek sajátossága, a démosz pedig az állampolgári közösséget (a ?népet?) nevezi meg. A demokrácia a modern vélekedések szerint csak az utóbbiban lehetséges. A civilizáció terminus a civilitással, azaz az állampolgári minőséggel rokon.
Csakhogy a kultúra és a civilizáció valójában elválaszthatatlanok egymástól. Az állampolgári közösségek ugyanis csak egy vagy több nyelvre és egy vagy több kultúrára alapozhatók. Elvben legalábbis, mert a liberális ideológiák a nemzetet (az állampolgári közösséget) kulturálisan semlegesnek tekintették, s a gyakorlatban ma is annak tekintik. A nyelvi-kulturális közösségeknek nem csak jelentőséget nem tulajdonítottak, de a többségétől eltérő nyelvek és kultúrák létjogosultságát is hajlamosak voltak, és továbbra is hajlamosak elvitatni.
Ebből a gondolatból szervesen következett az az elképzelés, hogy az emberiség, mely idővel elkerülhetetlenül egyetlen államban egyesül, maga is kulturálisan semleges közösséggé fog összeolvadni. Azaz minden ember egyetlen nyelvet fog beszélni és egyetlen kultúrát fog magénak vallani. Van, aki úgy véli, hogy 100-200 év múlva a földet egyetlen sárgásan félbarna rassz fogja benépesíteni. Kérdés azonban, melyik és milyen lesz az a nyelv és kultúra, melyet minden egyes sárgásan félbarna emberpéldány magáénak fog vallani?
És ez már jóval kényesebb kérdés. Ebben a pillanatban úgy tűnik, hogy az amerikai angol. Igen ám, csakhogy alig több mint fél évszázaddal ezelőtt Hitler még arról lehetett meggyőződve, hogy a német lesz ez az egyetemesen ?emberi? nyelv és kultúra, Napóleon korában pedig úgy tűnt, hogy a francia. Folytathatnám.
Sajnos, semmi garancia nincs rá, hogy az angol dominancia sokkal tovább állhatna fenn, mint a spanyol, a török, a francia vagy a német fennállt. Sőt, nem pusztán nyilvánvaló előjelek, de komoly megfontolások is szólnak a mellett, hogy örökkévalóvá tényleg nem válhat.
Az emberi kultúrák alapvető hasonlóságuk ellenére is azért különbözhetnek egymástól, amiért nekünk, emberi egyedeknek különböznünk kell. Ha mindannyian egyformák lennénk, már régen ki is pusztultunk volna. Egyetlen pestisjárvány, napkitörésből fakadó klímaváltozás, az élő környezet váratlan megváltozása az egész emberiség eltűnéséhez vezethetett volna. Az, hogy biológiailag és kulturálisan is különbözőek vagyunk, túlélésünk leghatékonyabb biztosítéka. A széles genetikai-kulturális szórásnak köszönhetően ugyanis mindig fognak akadni olyan egyedek, akik genetikai struktúrájukból vagy kulturális beállítódásaikból következően a váratlan és szélsőséges helyzetekre is magabiztosan, tehát késedelem nélkül reagálhatnak, s ezzel nem csak önmagukat, de azokat az emberi társadalmakat is túléléshez segíthetik, melyeknek tagjai.
A biológiai fejlődés folytonosan a komplexitás, s ezzel párhuzamosan a konkrét létfeltételekhez való mind rugalmasabb alkalmazkodás irányában hat. Nagyon kicsi a valószínűsége annak, hogy ez az emberi kultúrák esetében is ne így lenne. Ha az egész világon az euro-atlanti kultúra és individuum válna uralkodóvá (azaz a föld minden népét saját képünkre és hasonlatosságunkra formálhatnánk), az emberiség néhány évszázadon belül bizonyosan kipusztulna, hiszen szaporulat híján egyszerűen elfogynánk. Ha az észak-afrikai társadalmak jutnának valamiféle uralomra, a túlnépesedésbe pusztulnánk bele. De ha a mai komplexitás megőrződik, a keresztény kultúrákban szocializálódott ember kénytelen lesz visszatalálni a közösségi hagyományhoz, az észak-afrikaiak, a romák és mások pedig bizonyos mértékig maguk is individualizálódnának. Azaz nem kiszorítanók egymást korábbi élettereinkből, hanem megtanulnánk ésszerűen együtt élni. A kulturális különbözőségek ugyanolyan szerepet játszhatnak az emberiség életében, mint amilyet a genetikaiak az állampolgári vagy kulturális közösségek életében.
Egyik kedvenc példámmal kell ismét előhozakodnom. Az afrikai sivatagban van egy sáskafaj, mely egy olyan vidéken él, melyet kétévente szélsőséges szárazság, s ezt követően vízözönszerű esőzések gyötörnek. Mivel a sáskák genetikai készlete elégségesen gazdag, minden évben azonos számban születnek olyan egyedek, melyek inkább a szárazsághoz, és olyanok melyek inkább az özönvízhez tudnak alkalmazkodni. Így aztán a populáció fele kétévente kipusztul, másik meg életben marad, hogy ismételten olyan utódoknak adjon életet, melyek tovább örökíthetik mindkét alkalmasságot, s ezzel a populációt. Látszatra sokkal egyszerűbb, sőt kényelmesebb lenne, ha mindannyian egyformák lennénk, ez azonban puszta látszat..
Csak akkor maradhatunk életképesek, ha egyénekként és kultúrákként ? éppen különbözőségünknek köszönhetően ? képesek leszünk a környezethez és annak legfontosabb összetevőjéhez, a másik emberhez és a másik kulturális közösséghez alkalmazkodni. Az alkalmazkodás azonban nem csak közeledést, távolságtartást is jelent. Befogadni a másikat édeskevés, az autonómiáját is tiszteletben kell tartani. Azok, akik erre képesek, életben maradhatnak, akik nem, előbb-utóbb mindig eltűnnek a történelemből. A környezet saját igényeink szerinti átalakítása (beszédesebb kifejezéssel: leigázása) nem megakadályozza, csupán elodázza a pusztulást.
Az egyformaság ? az úgynevezett homogenizáció ? mindig az összeomlás nyitánya volt.