A legújabb közvélemény-kutatásokból ítélve, ha ma tartanák a választásokat, az RMDSZ éppen csak bejuthatna a Parlamentbe. Ha egyáltalán igen. Azt persze a múltból is pontosan tudjuk, hogy a közvélemény-kutatók valamilyen okból az RMDSZ esélyeit szinte rendszeresen alulbecsülik, az ?eredmény? azonban mindenképpen aggodalmakra adhat okot.
A romániai magyarság politikai apátiája ugyanis tényleg növekszik. Jól érzékelhetően. Az okok szétágazóak. Mindenek előtt a román hatalom fokozódó magyarellenessége kelthet olyan látszatokat, hogy az RMDSZ erőfeszítései azok, melyek meddőknek bizonyultak. A választók túlnyomó többsége azonban az EMNP radikálisabb megoldási javaslataiban sem látja a működőképes alternatíva körvonalait.
S ez is érthető. Tőkés László ugyanis Magyarország támogatására és a nemzetközi közvéleményre alapozna. Csakhogy Magyarország ez idő szerint nincs abban a helyzetben, hogy az amerikai védőernyő alá húzódó román hatalommal szemben a magyar érdekek hatékony érvényesítésének esélyével léphetne fel. Az Európai Unió államai pedig a migrációs válság hatására sok mindenről szeretnek hallani, de a kisebbségi kérdésről, nyelvi-kulturális jogokról, autonómiáról bizonyosan nem. Még a tolerancia leglelkesebb képviselője Németország is a menekültek gyanánt emlegetett bevándorlók maradéktalan asszimilációjában látja muszlim-kérdés úgynevezett megoldásának egyetlen lehetőségét. Ennek az állítólagos megoldásnak a hatékonyságát minden ? a nyelvi és kulturális jogokra vonatkozó ? kisebbségi argumentáció csak ronthatja. Nyilván.
A jelenlegi Németországtól tehát semmiféle támogatást nem várhatunk, márpedig a németek, amint azt napról-napra tapasztalhatjuk, akaratukat minden vonatkozásban ráerőltetik az Unió politikai irányvonalát ? implicite a kisebbségpolitikát is ? meghatározó Európai Bizottságra. Sokszor az egyes államok közvéleményének ellenében is. Ezt a Bizottság tagjai a kisebbségi kérdésben akkor sem tennék meg, ha országaik közvéleménye támogatná őket. Sajnos nem is teszi.
A pillanatnyi helyzet azonban korántsem tekinthető véglegesnek. Nehezen elképzelhető, hogy a német asszimilációs törekvések valóban sikerrel járjanak. Az persze tény, hogy a muszlimok valóban kétségbeejtő körülmények közül, gyakorta a halál árnyékából menekülnek Németországba. És a német hatalom valóban kivételesen kedvező elbánásban részesíti őket. Lakhatást, nyelvtanulási lehetőséget, szakképesítést kínál számukra ? gyakorlatilag ingyenesen. Ezeknek a kedvezményeknek ? melyeket a kelet-közép európaiaktól a német hatalom is megtagad ? normális körülmények között a német állam iránti hálát és lojalitást kellene kiváltaniuk. Ahogyan egykor az Amerikába kivándorló idegenekből kiváltották. Csakhogy a helyzet mára alapvetően megváltozott. Az Amerikai Egyesült Államok által terjesztett emberjogi argumentációtól áthatott muszlim bevándorlók olyan felfokozott önérzettel érkeznek Európába, mely az asszimiláció hagyományos formáit lehetetlenné teszi. A muszlim bevándorlók tudatában vannak annak, hogy Németország nem merő önzetlenségből fogadja be őket, hogy munkaerejükre a német gazdaság teljesítményeinek fenntartása érdekében elengedhetetlen szükség van. Arról nem is beszélve, hogy a ma aktív német állampolgárok majdani nyugdíjainak folyósításához szükséges befizetésekről is nekik kell távlatilag gondoskodniuk. Azaz a német állampolgár hajlamos a menekültek minden (gyakorta nem is különösebben rokonszenves) szeszélyét mosolygó arccal zsebre vágni. Ami a menekült-bevándorlókat még magabiztossabbá és céltudatossabbá teszi.
Előbb-utóbb elkerülhetetlenül ki fog derülni, hogy a német kulturális közösségnek ezekkel az emberekkel nem egyénenként, hanem kisebb-nagyobb muszlim közösségek tagjaiként kell majd együtt élnie. A kisebbségi közösségek problémáival való szembenézést tehát a Nyugat mégoly ?toleráns? társadalmai sem spórolhatják meg. Azaz, ha életképes társadalmi struktúrák kialakítására törekednek, az (egyelőre) többségi német, francia, angol kulturális közösségétől eltérő nyelvű és kultúrájú közösségekkel meg kell találniuk a módus vivendit. Ha ez nem sikerül, a kontinens előbb-utóbb egyféle Libanonná alakul. A polgárháborúk mindennaposakká válhatnak.
Az új európai elit (a réginek szemmel láthatóan kicsúszott lába alól a talaj) kénytelen lesz a kisebbségi kérdés megnyugtató rendezésére fordítani minden energiáját. S mert a többség és a kisebbség együttélésére eleddig az autonómiák rendszere bizonyult az egyetlen ? többé-kevésbé mindkét részről elfogadható ? megoldásnak, előbb vagy utóbb kénytelenek lesznek maguk is ismételten feltalálni a spanyolviaszt.
És akkor számunkra is elérkezhet a pillanat. Persze csak akkor, ha addig is képesek leszünk megőrizni az összetartozás-érzést, a kisebbségi identitást, s a többség számára is lehetővé tesszük, hogy az oktatási rendszer és média által egy évszázada csaknem töretlenül sulykolt téveszméitől végre megszabaduljon. Neki lesz nehezebb. Mi ? megfelelő garanciák birtokában ? már hosszú évtizedek óta készek vagyunk traumák nélkül vállalni a kisebbségi létet.
A politikai apátia, sőt letargia azonban végzetes lehet számunkra is. Fennáll a veszély, hogy épp az elkerülhetetlen európai megoldás intézményesülése előtti pillanatokban veszítjük el önmagunkat.