Hogy az, amit látunk, messzemenően nem maga a nagybetűs valóság, Plátonig, sőt a megalitikus kultúrákig visszavezethető sejtések nyomán ugyan, de Kopernikusz tudatosította bennünk a legdrámaiabban. Az, amit kopernikuszi fordulatnak szokás nevezni, egy szinte már fantasztikus nézőpontváltás, a kint és a bent perspektíva megcserélésének eredménye. Hallatlan szellemi teljesítmény, szinte már csoda volt, hogy Kopernikusz rádöbbenhetett: a szembeötlő szabályosságok ellenére is kaotikusan bonyolult ptolemaioszi geocentrikus világ voltaképpen egy roppant egyszerű dinamikus rendszer belülről szemlélt, s ezért alaposan eltorzult (bár a maga nemében nem kevésbé valóságos) látványa.
A képzelet belülről ?érzékelt? világa is, merőben más, mint ugyannak a világnak a külső ?képe?, azaz az elektromágneses impulzusokra csupaszított agyműködés. A kettő a ? továbbra is belső ? képzelet nélkül soha nem feleltethető meg egymásnak. A legkifinomultabb műszer sem lehet képes az agytekervények látványából egy kísérleti alany által látott női test látványát kiolvasni. Legfeljebb a hatásról tudósíthat.
Az öntudat utolérhetetlen csodája nem csak abban áll, hogy tükör nélkül is ?látjuk? önmagunkat, hanem abban is, hogy az érzettöredékek kaotikus tömkelegéből álló ?valóságot? az agy minden pillanatban intuitív Egésszé képes varázsolni, melybe a szintén csak belülről érzékelt önmagunkat is ? valahonnan kívülről ? mégiscsak bele látjuk.
Így aztán mi, emberek jóval többet tudhatunk a világról, mint amennyiről tudomásunk lehet. Ahhoz, hogy ezt az ismeretlen tudást a tudattalan mélységeiből felszínre segíthessük, a természetről és a társadalomról alkotott hamis rögeszméinktől kéne megszabadulnunk.
Nélkülünk, európai polgárok nélkül az Európai Unió sem létezhet. Az Uniót, mint politikai rendszert nekünk, egyéneknek és közösségeknek kell koherens egészként elgondolnunk. Ehhez azonban képeseknek kell lennünk arra, hogy önmagunkat, mint egyéneket és nemzeti közösségek tagjait egyszerre bentről és kintről is szemlélhessük.
Csak az inadekvát nézőpontokból vizsgált jelenségek válhatnak lehangolóan bonyolultakká. A megfelelően választott nézőpontból a legzavarba-ejtőbb bonyodalom is merő látszatnak bizonyulhat. A nézőpontok ugyanis ? a posztmodern hipotéziseivel ellentétben ? sokfélék ugyan, de figyelmen kívül hagyhatatlan hierarchiákba szerveződnek. A faladat ? a kezdetektől máig ? változatlan: az adekvát nézőpontokat kell felkutatni?
A késő modernitás egyik kiirthatatlannak tűnő rögeszméje minden dolgok viszonylagosságának hipotézise. A természetnek és a társadalomnak azonban vannak megkérdőjelezhetetlenül abszolút aspektusai is. Két példa csupán. Egy proton és egy elektron tömegének aránya, vagy az elektromágneses és a gravitációs vonzóerő intenzitásának hányadosa, mivel az arányba állított mennyiségeket ugyanazokban a mértékegységekben (kilogrammban illetve Newtonban) mérjük, a mértékegységek meghatározásainak esetlegességei ellenére is abszolút mennyiségek. S a társadalmi létnek is megvannak a maga állandói. A nyelv, a testbeszéd, a kultúra. Ezek úgy függnek a tudatunktól, hogy egyidejűleg függetlenek is tőle. Azaz ? minden kétséget kizáróan ? valamiféle hieroglifák, melyek révén a természet és a társadalom a létezés legmélyebb rejtélyeiről szeretne tájékoztatni bennünket. Hogy nem értjük őket, csakis abból adódhat, hogy természet- és társadalomtudományi elméleteink még mindig sötétben tapogatóznak. S ezt nagyvonalakban sejtik is magukról.
A modern fizika, biológia, kozmológia, szociológia ez idő szerint egy roppant meggyőzőnek tűnő mítoszra ? egyfajta véletlenvallásra ? alapozva próbálja elaltatni rossz közérzetét. A modern kor két istensége a ?véletlen? és a ?végtelen? újra és újra úgymond megváltanak bennünket. Ha a természet és a társadalom hieroglifái értelmetleneknek tűnnek számunkra, az ? véli a posztmodern tudományosság ? csakis azért lehetséges, mert véletlenszerűek. S arra a kérdésre is rögtön kéznél a válasz, hogy ha tényleg véletlenszerűek, honnan az a varázsmesék minden kellékénél fantasztikusabb finomhangolás, érthetőbben értelem, mely éppen azt az egyetlen univerzumot tette lehetségessé, melyben mi, emberek öntudatra juthattunk. Ez is pofonegyszerű. Ha végtelen számú világmindenséget, úgynevezett multiverzumot feltételezünk, ezek közt elkerülhetetlenül elő kell fordulnia egy olyannak is, melynek fizikai állandói ?véletlenül? és ?végtelenül? összehangoltak. Nekünk ?szükségszerűen? ebben kell élnünk, lévén, hogy csak ebben élhetünk. Sajnos a sajátunkon kívül egyetlen más ?Univerzumhoz? sem férhetünk hozzá. Elvileg sem. Hogy ezzel a szó szoros értelmében csodás hipotézissel maga a természettudomány omlik össze, viszonylag keveseket nyugtalanít, legalábbis igazából. Pedig a természettudomány közismerten az empirikus ellenőrizhetőség és a világosan definiálható fogalmakra alapozott logikai ellentmondás-mentesség nélkül, csak abban különbözne a varázsmesétől, hogy csüggesztően unalmas és tartalmatlan.
A ?véletlen? és a ?végtelen? zabolátlan nászából úgy bújnak elő a képtelennél képtelenebb világok, a sötét anyagok és még sötétebb energiák, ?mint ? Ady Endrét parafrazálva ? eső után a buja gombák, és Florenszben a májusi virágok.?
Ahhoz, hogy Európát egységben lássuk, mindenekelőtt önmagunkat, nemzeti közösségeinket kéne kívülről, a mások szemével is látnunk. Az európai államfők múlt heti tanácskozásának ? diadal gyanánt ajnározott kudarca ? arra vall, hogy erre még messzemenően képtelenek vagyunk. Az európai politika nagyágyúi csak és csakis a saját fejükkel képesek gondolkodni. Pedig az Európai Unió abból az ígéretből született, hogy nem csak angolul vagy franciául fogunk megtanulni, hanem empátiául is. Legalább részlegesen.
Amíg ez nem sikerül, az Unió is puszta ? folytonosan a szétesés mezsgyéjén egyensúlyozó ? illúzió marad, akárcsak a ? nem minden irónia nélkül ? emberarcúnak nevezett Univerzum.