Aki újság- illetve jegyzetírásra adja a fejét, annak szakmai kötelessége, hogy a napi kommunikációban figyelembe vegye mondanivalójának időszerűségét. Nos, úgy gondolom, ezen a hét végén, szeptember negyedikén, a legforróbb téma a ma esti magyar-román focimeccs, amelyről már beszélt a tegnap, itt a Bukaresti Rádióban, Ágoston Hugó és amelyről immár hetek óta zúg-zeng mind a magyarországi, mind a romániai média. Én azt hiszem, már majdnem mindent elmondtak, megírtak, megmutattak a háromnegyed tízkor kezdődő mérkőzés előkészületeiről, a felállásról, az esélyekről, a jegyeladásról, de úgy gondolom, a román-magyar focimeccseket kisérő egyre forróbb hangulat előzményeire érdemes még néhány szót fordítani. Nos, noha amatőrként addig már játszottak egymással, az első román-magyar hivatalos labdarúgó mérkőzésre Bukarestben került sor, 1936 október negyedikén. A román fővárosban akkor a magyar csapat 2-1-re nyert, de a sportkrónikák feljegyeznek még valamit. A második félidő végén egy kis párna repült be a pályára, utalva arra, hogy a hazai játékosok szundikálnak. A bíró fújt egyet, felemelte és partvonalon túlra helyezte az oda nem illő tárgyat és ezzel véget is vetett az incidensnek. Gondoljuk csak el, az azóta eltelt közel nyolc évtized alatt a két ország szurkolóinak kisebb-nagyobb csoportjai, mikor Bukarestben, mikor Budapesten, milyen tökélyre vitték ezt a kezdeti kis sportszerűtlenséget! Hol van már az a párna a petárdák, a himnuszok alatti fújogtatások és hátat fordítások, a különböző feliratok, a pucérra vetkőzések, a rasszista jellegű bekiabálások, a mérkőzés előtti és utáni utcai harcok csatakiáltásai mellett? Bizony-bizony, a huszadik és huszonegyedik században, román-magyar tekintetben, a mérkőzések feszültsége, a lelátók hangulata, bizonyos szurkolói magatartásformák olyan mértékben átalakultak, hogy nem egy, hanem tíz párna bedobása is mosolygós angyali üdvözletnek számítana mindahhoz képest, amit már nem egyszer Bukarestben és Budapesten is megtapasztaltunk. Mindennek az oka, természetesen, nem a látványosan felgyorsult és jóval erőszakosabbá vált labdarúgás, nem a nagyobb stadionok, nem a különböző nemzetközi tornákon való részvételhez kapcsolodó egyre jelentősebb pénzösszegek és még csak nem is a mindent tovább adó és tovább vívő televíziós közvetítések, hanem a focira rátelepedő történelem. Igen, a történelem, amely mindegyre azt próbálja sugallni, hogy egy labdarúgó mérkőzés jóval több mint sport, inkább valamiféle ütközet, csata, jóvatétel az idők megannyi fondorlatáért, a huszonkét játékos labda utáni rohangálásában nem sportemberek, hanem nemzetek feszülnek egymásnak és másfél óra alatt a zöld gyepen minden kárpótolható mindenért. Én jól tudom, hogy nem könnyű ebből kigyógyulni, de biztos vagyok benne, hogy ha nem is bennünk, de gyermekeinkben, unokáinkban eljön majd az az idő, amely megérteti velük, hogy egyetlen csapat győzelme sem helyettesít egy jól működő társadalmat, semmiféle sportpálya nem pótol egy országot és bármiféle sporteredmény nem az egyik vagy másik nemzet felsőbbrendűségéből, hanem egyéni teljesítményekből és a mögöttük álló szaktudásból és támogatottságból fakad. Ha ma este ott lennék a budapesti Groupama arénában és ha lenne egy kis párnám, akkor csupán annyit írnék rá: ez csak foci! És megkérném a német bírót, tegye le egy kamera elé, hogy közelképben, kivetítve hadd lássa mindenki!