Hetven éve dobta le az amerikai hadsereg Hirosimára és Nagaszakira első (és Istennek hála egyelőre az utolsó) két ? hadművelet kertében felrobbantott ? atombombát. A pusztítás elképzelhetetlen méretű volt. A 12, illetve 15 tonna trinitrotoluelnek megfelelő pusztító erejű bombák a földdel tették egyenlővé a két sűrűn lakott japán várost. Hirosimában legalább egy 20 000-es katonai garnizon is állomásozott, Nagaszakiban azonban még katonák sem voltak. A civil áldozatok száma összesítve is legalább hatszorosa volt a katonákénak. Az áldozatok közt volt 20 amerikai, holland és brit hadifogoly is. A többség azonnal elpusztult, de a sugárfertőzés még évtizedekig szedte áldozatait.
Az amerikai hadvezetés stratégiai okokkal igazolta a bombázást. Európában 1945. május 9–én hivatalosan véget ért a világháború, a japánok azonban továbbra is visszautasították a feltétel nélküli megadást. A hagyományos fegyverekkel vívott hadműveletek folytatása amerikai részről is további súlyos áldozatokat követelhetett volna. Az amerikai argumentáció szerint a hadvezetés ezért döntött úgy, hogy elrettentésül vetik be ? a kevéssel korábban elkészült ? két amerikai atombombát. És az eredmény úgymond igazolta a stratégákat. Hirosima és Nagaszaki pusztulását követően a japán császár, Hitlerrel ellentétben, akit Drezda hasonló alaposságú és szintén csaknem kizárólag civil áldozatokat követelő bombázása sem tudott rávenni a vesztes háború feladására, elfogadta a feltétel nélküli kapitulációt. A stratégia lényegét ? mondjam azt, hogy a demokratikus gondolkodásmódnak megfelelően? ? az jelentette volna, hogy a civil áldozatok óriási száma a német, illetve a japán lakosságot fordítja a német, illetve a japán hadvezetés ellen. A németek esetében ez az elgondolás nem jött be. A japánok esetében sem az össznépi harag döntötte meg a monarchiát, hanem Hirohito japán császár látta be, hogy a további hadakozás merőben értelmetlen.
Ezt a hatást azonban az atombomba akkor is elérhette volna, hogyha az amerikaiak egy katonailag valóban stratégiai fontosságú, de civilek által nem, vagy alig lakott területre dobják le az elrettentés eszközét. Arról nem is beszélve, hogy Nagaszaki bombázása már stratégiai szempontból is merőben fölösleges volt. Nagaszakikban nem voltak katonák, a városnak stratégiai jelentősége sem volt. Nem volt vasúti csomópontja, nem voltak hadüzemei, energetikai vagy nyersanyagbázisai. A bomba kizárólag a civil lakosság elpusztítására irányult.
Az eredeti amerikai argumentációt ? legalábbis a mainstream médiában ? hetven éven át nem lehetett megkérdőjelezni. Mindenki elfogadta, hogy a bombák bevetése, a Nagaszakira dobott második bombáé is, racionális döntés eredménye volt: amerikai részről az amúgy is nagyon jelentős katonai áldozatok számát csökkentette. Ma azonban már nyílt vita folyik arról, hogy összeegyeztethető-e az amerikaiak által lobogtatott emberi jogi kartával a civil lakosság tudatos bombázása. És ha kritikus esetekben talán az volna is, milyen stratégiai értelme lehetett volna a második bomba ledobásának. A német ZDF televízió riportja szerint a Nagaszakira ledobott bomba kizárólag kísérleti célokat szolgált. A két bomba ugyanis műszaki szempontból különbözött egymástól. A Hirosimára ledobott, Little Boy-nak (azaz kis legénynek) becézett bomba az uránium atomok hasadásán alapult, úgynevezett gun-typ, azaz szétszóródó-, a Nagaszakira ledobott Fat Man-nak, kövér embernek becézett bomba viszont plutóniumra alapozott úgynevezett implosion-typ, azaz összeroppanó bombaszerkezet volt. És a stratégák úgy vélték, a nagyobb hatás érdekében mindkettőt élőben, azaz embereken is tesztelni kell.
Ezen túlmenően a robbantások nem elsősorban Japánnak szóltak, hanem a második világháború legnagyobb véráldozatot hozó és legfélelmetesebbnek tűnő győztesének, a sztálini Szovjetuniónak. S a demonstráció ebben a vonatkozásban is merőben fölöslegesnek bizonyult, hiszen Sztálin röpke néhány év alatt maga is létrehozta a saját atom-, majd hidrogénbombáját.
A bombázás hátterében álló cinikus nagyhatalmi logika önmagában is rettenetes, de ami engem még inkább elborzaszt, az a nyelv. A bombák előállítói, mindannyian kimagasló természettudósok, mérnökök, katonai vezetők és politikusok az emberiség legembertelenebb találmányának első példányait emberi nevekkel illetik. Ahogyan a világháborút követően ? amint arra Noam Chomsky a világhírű amerikai nyelvész és politikai elemző is figyelmeztet ? a Hadügyi Minisztériumot (War Departament) Védelmi Minisztériummá (Defense Departament) keresztelik át. Eközben azonban az Amerikai Egyesült Államok ellen egyetlen háború sem indul, az Egyesült Államok azonban akarata és érdekei kikényszerítése végett a világ valamelyik táján szinte évente indít támadó jellegű háborúkat.
Annak idején Orwell 1984 című negatív utópiájának olvastán, melyben a szerző a totális diktatúra egyik fő jellemvonását, az úgynevezett ?újbeszél?-t is leírta, ahol minden szó önnön ellentétét jelenti, mindannyian a Szovjetunióra gondoltunk. A Szovjetunió azóta szétesett. Ma már 2015-öt írunk.
Az ?újbeszél? egyre inkább az Amerikai Egyesült Államokat látszik hatalmába keríteni.