Orbán Viktor kitűnő szónok. Ráadásul számos alapvető kérdésben nagy valószínűséggel igaza is van. Kétségtelennek tűnik, hogy a nemzet mint nyelvi-kulturális közösség semmi mással nem pótolható. Azok, akik a nemzethez való ragaszkodást nacionalizmus gyanánt értelmezik, bizonyosan tévednek. A nemzetet ugyanis nem egy nyelvek, kultúrák, etnikumok fölötti társadalmi formáció válthatja fel (az Egyesült Államok állampolgári közössége sem az), hanem csak és csakis egy másik nyelv, kultúra, újabb etnikum. Az emberi közösségek azonban nagyon nehezen vetkőzik le nemzeti sajátosságaikat. Tanulmányok tucatjai bizonyítják, hogy ez még ? az adott vonatkozásban ? legkedvezőbb adottságokkal rendelkező Amerikában sem következhetett be. Az amerikai állampolgári öntudat mélyén még mindig erőteljes ?atavizmusok? lappanganak, melyek a kutatókat nem kis aggodalmakkal töltik el.
Európa, melynek államai továbbra is ragaszkodnak szuverenitásuk jelentős részéhez, csak akkor válhat kiegyensúlyozott államszövetséggé, ha ? egymás rendelkezési köreit többé-kevésbé behatároló, s egyben egymást kiegészítő ? kulturális nemzetekre, többkultúrájú államokra (angolszász szóhasználattal állampolgári nemzetekre) tagolódik, és maga is az emberiségnek nevezett tágabb közösségbe integrálódik. A feszültségek csak akkor kerülhetők el, ha mind a három vonatkozás teljes legitimitást nyer, azaz, ha az államszövetségen belül az egyes államok kulturális közösségei a teljes jogegyenlőségre tarthatnak igényt, s saját ügyeik intézésében vétójoggal rendelkezhetnek. Ugyanez érvényes az egyes államokra, illetve az emberiség részét alkotó Unióra is.
Orbán Viktor azonban az alapvetően jól érzékelt problémát nem mindig képes ellentmondásmentesen végiggondolni. Ezt a tényt mi sem szemléltethetné meggyőzőbben, mint az ?asszimilálhatatlan kisebbségek? fogalma. Ez a fogalom ugyanis, melyet a miniszterelnök a Tusványosi Szabadegyetemen tartott előadásában a Magyarországot elözönlő arab menekültekre vonatkozóan elevenített fel (a fasizmus még a zsidókat és cigányokat tekintette úgymond asszimilálhatatlanoknak), valamiféle hegeli-marxi ?történelmi szükségszerűségként? implikálja az asszimiláció folyamatát. A kisebbségeknek (implicite az idegeneknek) maradéktalanul be kell olvadniuk a többségi társadalomba. Hogy ez a teljes asszimiláció miért helyes (egészen pontosan miért lenne helyes) Franciaország, Anglia, Németország, az Amerikai Egyesült Államok és Magyarország esetében, és miért nem az, ha Románia, Szlovákia, Szerbia, Ukrajna (tételesen a magyar kisebbségeket magukban foglaló államok) jönnek szóba, az orbáni gondolkodás egyik lemegfoghatatlanabb rejtélye.
Ha komolyan vesszük azt, amit a magyar államfő ál1ít, a szerencsétlen románokon való szánakozás miatt meg kellene szakadnia a szívnek, hiszen ők közel száz esztendeje egy olyan asszimilálhatatlan kisebbséggel kénytelenek nyűglődni, mint amilyenek mi, romániai magyarok vagyunk. Lélekszámunk ugyanis a szórvány lemorzsolódása és a fokozódó kivándorlás dacára is még számszerűen csaknem ugyanakkora, mint Trianon után. Orbán Viktor Talán használható ötletekkel is szolgálhatna román elvbarátainak, hogyan lehetne tőlünk ? a román nemzetállam nagyobb dicsőségére ? megszabadulni.
Hogy az asszimiláció miért lenne szükségszerű, mi jó származna belőle a társadalomra, még senki ? maga Orbán Viktor sem ? sem tudta értelmesen elmagyarázni nekünk. Az asszimiláció, azaz a saját nyelv és kultúra visszaszorítása, valamint az új nyelv és kultúra elkerülhetetlenül felületes elsajátítása csakis olyan frusztrációkhoz vezethet (legalábbis átmenetileg), melyekből a többségi társadalom értékrendjének elutasítása szervesen következik. Amit aztán a többségi társadalom fog dühödten elutasítani? Persze az is igaz, hogy a kulturálisan megosztott társadalmak bonyolultabbak, mint az egynyelvű egykultúrájú társadalmak. Az ebből fakadó hátrányokat azonban a kölcsönös kétnyelvűség, azaz egymás nyelveinek megtanulása képes maradéktalanul semlegesíteni. Annál is inkább, mert ez az utóbbi számos, szinte már megfizethetetlen intellektuális előnnyel járna. Közismert, hogy a kisgyerekkorban megszerzett anyanyelvi szintű kétnyelvűség mindkét közösség tagjaiban erősíti az egyik legfontosabb intellektuális képességet, az alternatívákban való gondolkodásét. A nyelvek ugyanis nemcsak grammatikai szabályokat, szókincset és sajátos szókapcsolatokat jelentenek, hanem rejtetten, de annál hatékonyabban sajátos világképeket, mentalitásokat, szokásokat is. Az egyik nyelvből a másikba való spontán átjárás készsége empátiát, az árnyalatok közti pontosabb különbségtételt, a teljesség intuitív átlátásának képességét teheti markánsabbá.
Arról nem is beszélve, hogy a bevándorlók néhány ezres vagy tízezres közösségének befogadása, és a magyar társadalomba való kölcsönös megbecsülésen alapuló közösségi integrálása Magyarország számára lehetővé tenné, hogy az asszimilációmentes (azaz a szó tulajdonképpeni értelmében multikulturális) együttélés lehetőségét a mind nagyobb problémákkal küzdő európai nagyállamok számára is nyilvánvalóvá tehesse, s ezzel az európai fórumokon a határon túli magyar kisebbségek érdekeit a nacionalista argumentáción túllépve védelmezhesse.
Immár valóban következetesen?