A görög válság ?megoldására? foganatosított kísérletek továbbra is az európai demokrácia állásának pontos kórképei. Rendszeresen nézem a német hírtévék adásait. Az n-TV-n (olvasd Entifau) főműsor-időben félóránként megy a Görög dráma című különadás, melyben a német nézőt a véleményformálók hozzásegítik a görögországi események úgymond helyes értelmezéséhez. Helyszíni tudósítások, szakmai kommentárok, stúdióbeszélgetések. Mindez annak ellenére, hogy Ciprasz és csapata még meg is tetézte a Trojka követeléseit, s az egyezséget a súlyos megszorítások ellenére a görög Parlament is jelentős szavazattöbbséggel elfogadta. Igaz, ehhez Ciprasznak az ellenzék szavazataira is szüksége volt, hisz saját pártjának közel 40 képviselője az egyezség ellen szavazott. Ciprasz ? a konzekvenciákat levonva ? megszabadult kormányának rebelliseitől. Látszólag tehát minden a legnagyobb rendben van. Németország ismét uralja Európát. Igaz, ezúttal a franciákkal egyetértésben.
Ráadásul a német állampolgárok 90 százaléka Angela Merkelben és hajthatatlanságáról hírhedt pénzügyminiszterében fenntartás nélkül megbízik. Sokan joggal érzik úgy, hogy van a dologban némi déja vu-szerűség is! Az igazi kérdés nyilván az, mi szükség van ezek után a német tévénézőknek címzett propagandakampányokra, sőt, az egyértelműen görögellenes hangulatkeltésre? Ez utóbbit mi sem szemléltethetné világosabban, mint a tévéadókon többször is bemutatott karikatúra, melyen egy görög lakoma kissé spiccesnek tűnő részvevőit láthatjuk, akik a pincér által átnyújtott számlát elutasítják. Hiába mondta el Ciprasz, hogy azokból a kölcsönökből, melyeket ma Görögországon a nemzetközi pénzintézetek számon kérnek, nem sok juthatott el a görög emberekhez, hiszen ezekből a kölcsönökből a görög államnak nem annyira az állam vagy az állampolgárok adósságait, mint inkább az ország lehető legkedvezőtlenebb adós besorolása miatt óriásira dagadt kamatokat, valamint a magánbankok (nem elírás!) ? Európai Unió által megkövetelt ? feltőkésítésére szánt összegeket kellett finanszíroznia. Az újabb kölcsönökkel és a nemzetközi intézmények által gyakorlatilag lefoglalt görög állami javak jövedelmével továbbra is ugyanez történik. A haszon feléből a görög államnak a Valutaalaptól, illetve az Európai Központi Banktól felvett kölcsönöket kell törlesztenie, a megmaradó fél felét ezúttal is (az eladósodásért leginkább felelős) magánbankok veszteségeinek pótlására kell fordítania. S csupán a második fél megmaradó része használható fel a még mélyebb recesszióba taszított görög gazdaság úgynevezett fellendítésére. Szakemberek szerint a görög adósság csaknem fele már eddig is a magánbankok görög állam (azaz görög adófizetők) általi feltőkésítéséből keletkezett. S a görög polgárok jelentős része nem hogy nem költekezett túl, de több ezer betétes a görög állampapírok drasztikus értékvesztése miatt korábban biztosnak hirdetett megtakarításai felét is elveszítette. Az persze tény, hogy az adósságcsapdába az elvakultan nacionalista, s ebből fakadóan valóban felelőtlen görögöket lehetett a legkönnyebben becsalogatni. A jóval józanabb Magyarországnak például sikerült elkerülnie a hasonló alapossággal előkészített katasztrófát.
Mindezeket a tényeket német szakemberek és felelős értelmiségiek tucatjai ? a fennmaradó 10 százalék képviselői ? is világosan kimondják. Ez a tény magyarázza az agresszív propagandakampányt is. A nemzeti önzésre bujtogatott 90 százalékot kell meggyőzni arról, hogy nem a felelős szakembereknek és értelmiségieknek van igazuk. S mivel a témában már jóval korábban könyvtárnyi színvonalas könyv jelent meg, a görögellenes elfogultságok akár veszélybe is kerülhetnének. Már pedig ezt a Trojka és a mögötte álló hatalmi elit nem engedhetni meg.
A dolog legpikánsabb része azonban az, hogy a kis Görögország ellen nem a nagyhatalmak ágálnak a leghangosabban, hanem a hasonló nagyságrendű vagy még kisebb európai államok, Finnország, Észtország, Hollandia, Szlovákia… Ezek az államok mintha nem lennének képesek észrevenni, hogy a görög lecke voltaképpen nekik szól: így jártok, ha nem húzzátok meg magatokat!
Az Európai Unió eredetileg konszenzuson alapuló államszövetségnek indult, határozatokat csak teljes egyetértéssel lehetett hozni. Magyarán: bármely államnak joga volt és elvben ma is van vétót emelni a többségi akarat ellen. De ma már aligha akad állam, mely élni merne vétójogával. Németországnak sikerült gyakorlatilag mindenkit a görögök ellen hangolnia. Még azokat az államokat is, melyek távlatilag Görögország helyzetébe kerülhetnek. Mi, magyarok hozzászoktunk, hogy egyhangú ellenszenv tárgyai legyünk. De az, ami Görögországgal történik, még minket is sokkol. Hogyne sokkolná akkor finneket, az észteket, a szlovákokat, akik Európa legsikeresebb államaiban élnek! Pedig a vétójog az Amerikai Egyesült Államok és Európa közt kötendő (a nyilvánosság kizárásával előkészített) szabadkereskedelmi egyezmény elfogadása során meghatározó jelentőségűvé válhat.
Feltehetően éppen ez húzódik meg a dolog hátterében. Abban ugyanis, hogy Görögország visszafizethetné adósságait, gyakorlatilag senki nem hisz már.