Ami a hét végén a görög válság ügyében zajlott, a nyilvánosság számára egyenesen megdöbbentő. Ciprasz megrendezte a hitelezők javaslatait elutasítandó népszavazást. A görögök ? a nemzetközi közösség várakozásainak ellenére ? végül is valóban elutasították a nemzetközi pénzintézetek javaslatait. Ebből azonban korántsem az következett, hogy Ciprasz emelte volna a tétet, és az adósságok korábbinál is jelentősebb mérvű elengedése mellett szállt volna síkra, hanem, láss csodát, a hitelezők korábbi feltételeit messze meghaladó engedményeket tett. A hitelezők azonban, újabb csoda, immár ezeket az engedményeket sem hajlandóak elfogadni. A görögök megbízhatatlanságát emlegetik. Mintha a görögök korábban nem lettek volna eléggé megbízhatatlanok! Sőt, a német pénzügyminiszter, Wolfgang Schäuble, feltehetően a görögök ? népszavazáson is igazolódott ? európai kötődéseire játszva, Görögország euró zónából való átmeneti távozásának és a párhuzamos valuta bevezetésének ötletét is bedobja.
A kommentátorok az egyezkedések kapcsán korábban folyton pókerjátszmáról beszéltek. A póker lényege a játszótárs félrevezetése. A jó pókerjátékos azzal szerez a matematikai esélyeket felülíró előnyt, hogy társát ? önnön szándékait és helyzetét illetően ? megtéveszti. Azt a látszatot teremti, még ha semmije sincs is, hogy kitűnő lapokat tart a kezében. Ha sikerül a másikat átvernie, viszi a tétet. Kártyanyelven ezt nevezik blöffnek. De ha a partner nem veszi be a blöfföt, a tét emelése addig tart, amíg valamelyik fél kifogy a pénzből. Mindenre elszánt játékosok közt tehát az nyer, akinek több a pénze.
A grexit körüli pókerjátszma azonban a hagyományosnál is jóval bonyolultabb, hiszen itt a nemzetközi pénzintézetek, bár nyilvánvalóan övék a pénz, akkor veszítenének a legtöbbet, ha a görögök egyszerűen bedobnák lapjaikat és csődöt jelentenének. Csakhogy ezt ? óriási kockázatok nélkül ? ma már ők sem tehetik meg. S ráadásul nem az állam lenne az, mely veszítene, hanem az állampolgár maga. Az állam veszteségei a görögöket amúgy sem rendítenék meg túlságosan, hisz ők az államot nem érzik túlságosan a magukénak. A nacionalista azonban azért nacionalista, mert a nacionalizmusból hasznot remél. Érzelmei nem is egyebek, mint a személyi önzés közösségivé szublimált alakzatai. Ezt az igazságot a magunk romániai magyar bőrén is megtanulhattuk. Ugyanez persze, jóval visszafogottabb változatokban, az euró zóna államainak polgáraira is jellemző. A görög kilépés az ő zsebüket is súlyosan megviselné. Így aztán, némileg civilizáltabban ugyan, de maguk is utálják a görögöket.
Pedig egyetlen, mindkét fél számára többé-kevésbé kifizetődő megoldás képzelhető el: a tisztességes megegyezés. Az azonban valamiféle bizalom nélkül aligha lehetséges. És ez a probléma gyökere. Hogyan bízhatnának meg egymásban olyan államok, melyek politikai és gazdasági elitjei az euró zónába való belépés érdekében meghamisították a statisztikai adatokat, illetve melyek a nagyobb haszon reményében elfogadták a görög hazugságokat. Ma már pontosan tudjuk, ők is tisztában voltak a tényekkel.
S ez még nem minden. Hogyan bízhatnának meg egymásban annak a nyugati szövetségi rendszernek az államai, melyek vezető hatalma az Amerikai Egyesült Államok, az NSA nevű titkosszolgálat révén legszorosabb szövetségeseit is lehallgatja. S korántsem tegnap óta. A német sajtó a napokban hozta nyilvánosságra, hogy az NSA nem csak Angela Merkel, hanem a korábbi német kancellár, Gerhard Schröder telefonját is rendszeresen lehallgatta. Főként Vlagyimir Putyinhoz fűződő barátsága miatt. A francia elnökökről nem is beszélve?
A pókerben a blöff megengedett, hiszen mindenki a saját felelősségére művelheti. A másik lapjaiba azonban (legalábbis közvetlenül) szigorúan tilos belepillantani. Ha ezt valaki ?bármi módon ? megtenné, a játék esne szét.
Az a kapkodás, melynek a görög válság kapcsán az utóbbi napokban tanúi lehettünk, arra vall, hogy a Nyugat társadalmaiból éppen a demokratikus berendezkedés alapját jelentő bizalom veszett ki. Az, akinek minden lépését megfigyelik, nem lehet más, csak bizalmatlan. A legdöbbenetesebb mégis az, hogy ? az idegenek iránti félelmükben ? maguk az állampolgárok tűrik el, sőt igénylik, hogy az önmagát védelmezőnek aposztrofáló állam megfigyelje őket. Azt csupán kevesen gondolják végig, hogy a félelemből, sajnos, senki másnak nem lehet haszna, csak az érintett államok hatalmi elitjének. Félelmünkben és gyanakvásunkban ennek az elitnek szolgáltatjuk ki ? félelem és gyanakvás nélkül ? önmagunkat. Így azonban voltaképpen mi valósítjuk meg a terroristák szándékait: a demokrácia omlik össze. Azaz egymásban sem bízhatunk meg többé. Sem az egyének, sem az államok szintjén. Kölcsönös kompromisszumok helyett diktátumok születnek. A görög válság tehát nem pusztán Görögország, hanem egész Európa, sőt az egész nyugati világ ? továbbra is ?diadalmas? ? csődjének tünete.
S a helyzetet csak súlyosbítja, hogy, úgy tűnik, a diagnózissal sem vagyunk képesek szembenézni.