Csíkszeredában kedden kezdődött és vasárnap zárul a harmadik gyermek- és ifjúsági színházi találkozó, amely a lehető legrövidebben Lurkó fesztivál néven írta be magát a köztudatba és a világhálóra, ahol a közismert videócsatornán naponta készített kisfilmeket is meg lehet tekinteni az eseményről.

Hargita megye székhelyére Brassótól Szatmárig, Gyergyószentmiklóstól Nagyváradig eljött az ország számos bábszínháza és Magyarországról is több társulat képviselteti magát. Hat nap alatt, nyolc vendégtársulat tizenegy produkciót huszonegy előadáson mutatott vagy mutat be és a fesztivált egészítik ki olyan szakmai rendezvények, amelyek a bábszínházzal kapcsolatos műhelymunkákról, könyvekről vagy éppen a dramaturgiai elvek és a felhasznált műszaki kellékek átalakulásával foglalkoznak.

És valóban az a néző, aki utoljára gyermekkorában látott bábszínházat, most pedig gyermekét vagy unokáját kíséri el az előadásokra, nagyon megdöbbenhet, hiszen a műfaj már nem az, ami emlékeiben élt. A bábszínészek most egyáltalán nem rejtik el magukat, mozgatják ugyan a bábokat, ha szükséges, több hangon is beszélnek, de kijönnek a paravánok mögül, ők maguk is látható válnak és gyakran viselkedésükkel, mondanivalójukkal, szerepformálásukkal eltérnek azoktól a figuráktól, akiket a bábok személyesítenek meg.

Az egyébként báb-dramaturg Gímesi Nóra Tíz emeletnyi boldogság című darabjában egyetlen budapesti színész, Hannus Zoltán képes a bábok és az ötletes díszletmegoldások segítségével eljátszani, két, magát óriásnak is tekinthető tízemeletes tömbház lakóinak a napjainkra nagyon is jellemző életét. Máskor viszont árnyjátékokkal, vetítésekkel, különböző animációs megoldásokkal maga a színpad válik többsíkúvá, mint Budaházi Attila Három aranyhajszál című darabjában, olykor pedig hús-vér középkori dalnokok töltik be azokat a narrációs szerepköröket, amelyekkel a nagyváradiak mesélik el Vitéz László hétköznapi cselekedeteit és Szent László legendaszámba menő csodatetteit.

És az idei Lurkó-fesztiválon akadt még valami, amely különösen érdekelte a kamaszokat, de a fiatal felnőtteket is: a budapesti Kerekasztal Színház, amely a teátrum társadalmi szerepvállalásának a növelését tartja legfontosabb hivatásának, olyan improvizációs és szituációs játékkal jelentkezett, amelyben maguk a nézők szőhették tovább a cselekmény szálait.

Bukott tévésztár, lázadó és a világhálós mobileszközökön lógó kamasz, szellemi fogyatékos gyermekét egyedül nevelő anyuka, és zenei múltján búsongó pizzafutár élete kapcsolódik egyetlen éjszaka egymáshoz, hogy majd a közömbösség és elidegenedés korlátait lebontva közösen peregjen tovább.

A több csíkszeredai helyszínen, zsúfolt közönség előtt zajló, vasárnap záruló fesztivál nem csupán a jelen, hanem a jövő színházi közönségének a kialakításában is részt vállal, és voltaképpen a gyermekeket is rádöbbenti arra, hogy az élet a maga szépségeivel és sokszínűségével a számítógépeken és a virtuális kommunikáción túl zajlik. A lurkók pedig ugyancsak fogékonyak arra, ha az állandó hétköznapi rohanásban valaki, valakik foglalkoznak velük.