Egy autokrata rendszer vagy egy diktatúra számára a vég kezdete mindig akkor jön el, amikor az állampolgárok már nem félnek. Ez megfigyelhető volt ’89 decemberében Romániában, jelenleg Fehéroroszországban és egy hét óta Budapesten.

Szeptember 1-jén a Színház és Filmművészeti Egyetem (SZFE) diákjai elfoglalták az intézmény épületét tiltakozásul azért, amiért a kormány egy magánalapítvány tulajdonába adta az egyetemet, annak vezetősége pedig drasztikusan korlátozta az oktatási intézmény szenátusának jogkörét, gyakorlatilag megszüntetve az egyetemi autonómiát, arra kényszerítve az egyetem szenátusát, hogy testületileg beadja lemondását.

A diákok gesztusa spontán szolidaritást váltott ki a magyar művészekből, értelmiségiekből, sőt rövid időn belül egy sor külföldi intézmény és személyiség is támogatásáról biztosította a színinövendékek tiltakozását. Itt említsük meg, hogy Gáspárik Attila, a marosvásárhelyi Nemzeti Színház igazgatója és a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem volt rektora az elsők között állt ki az SZFE diákjai mellett, s nem sokkal később csatlakozott hozzá a kolozsvári és a marosvásárhelyi művészeti egyetem, valamint a bukaresti I. L. Caragiale színház is.

Megtört tehát a jég. Az Index után a Színház- és Filmművészeti Egyetem is testületileg állt ellen a kormány erőszakos fellépésének, a független alkotói munka megtörésének és propaganda-gépezetté züllesztésének.

Az Orbán-kormányt láthatóan meglepte a nyílt, kollektív ellenállás, de az is lehet, hogy arra számítottak: néhány napon belül kifullad a tiltakozó akció. A kormánypárti média valószínűleg nem kapott utasítást arra, hogy miként kezelje a színinövendékek tiltakozását, ezért igyekezett agyonhallgatni az eseményt, ami már a külföldi sajtóban is hullámokat vert. A Reuters, a The New York Times, BBC, a Süddeutsche Zeitung, a német és a román közszolgálati, hogy csak a legfontosabbakat említsem nagy teret szentelt a tiltakozó akciók bemutatásának. A diákok állandó segítséget, bátorítást kaptak a különböző civil szervezetektől, magánszemélyektől, más egyetemek diákjaitól. Valamennyi német és a legtöbb osztrák színház is a tiltakozó diákok mellé állt.

És ekkor – ahogyan ez ’89-ben Romániában, 2020-ban Fehéroroszországban megtörtént, a hatalom külföldi ügynökökről, nemzetközi összeesküvésről kezdett beszélni. Vidnyánszky Attila, az egyetemet einstandoló alapítvány kuratóriumának elnöke egyenesen hadsereget, félelmetes nemzetközi csapatot vizionált, amelyiknek a célja már nem is az egyetem státusának a fenntartása, hanem a kormány megbuktatása. A kuratóriumi elnök a párbeszéd visszautasításával vádolta a tüntetőket, holott épp ő és kuratóriuma utasított el mindenféle párbeszédet az egyetem szenátusával.

A diákok tiltakozása szeptember 6-án érte el eddigi csúcspontját, amikor az egyetem épületétől a parlamentig tartó élőlánc állt össze, több ezer ember kézről kézre juttatta el azt a chártát, ami a színinövendékek követeléseit tartalmazza, s amelyet kiszegeztek a törvényhozás elé. Megkapó, megindító megmozdulás volt. Bizonysága annak, hogy szó sincs kifulladásról, elfáradásról, beletörődésről. Elvekről van szó. Az Index esetében a sajtószabadságról, az SZFE kapcsán az egyetemi autonómiáról.

Nehéz megjósolni, hogy mi fog történni. A kormány nincs könnyű helyzetben. Ha erőszakhoz folyamodna, akkor még jobban elmérgesítené a helyzetet és elszigetelődne. Ha viszont enged, akkor precedenst teremt. Az egyik tüntető szavai jutnak eszembe, amit akkor mondott, amikor a chartát kifüggesztették a parlament előtt. „Ez nem a vége. Ez csak a kezdet!”