Még soha nem kezdtem tanévet ilyen nagy bizonytalanságban – mondta minap egyik tanítónő ismerősöm. S elmesélte, hogy 0. évfolyammal kellene kezdjen. Tudja kik járnak majd az osztályba, de pár nappal ezelőtt, mikor beszélgettünk, még nem tudta, hogy hol, hová fognak iskolába járni. Mint mondta, naponta hívják a szülők ezzel a kérdéssel, no meg azzal is, hogy egyáltalán fognak-e iskolába járni, vagy online tartják majd a tanórákat? Netán mindként módszerrel… S ha igen, akkor azt hogyan szervezik meg és hogyan bonyolítják le?

Tanítónő ismerősöm – aki bebizonyította már, hogy szakmáját hivatásként éli meg, és teljes elkötelezettséggel műveli – azt is elmesélte, hogy az érdeklődő szülők arról is beszámoltak, hogy csemetéjük már tanszereket csomagolt az iskolatáskába és iskolásdit játszik, ezzel is érzékeltetve, jelezve, hogy mennyire várja már az iskolakezdést. Bár átvillant az agyamon, hogy kaján megjegyzést tegyek a gyermekek igyekezetével kapcsolatban – majd elmúlik nekik, ugyanis lesz gondja rá a rendszernek – nem tettem meg. Nem, mert egyrészt nem akartam megbántani elkeseredett tanítónő ismerősömet; másrészt pedig azért sem, mert a gyermekeim, akik ugyanabba az iskolába jártak, ahol ismerősöm tanít, szerettek odajárni. Még akkor is, ha unták egyik-másik órát, nem szerették egyik vagy másik tantárgyat, netán tartottak vagy féltek egyik vagy másik tanártól. Legkisebb gyermekem például hajlandó volt fél órával korábban felkelni és a korábbi busszal bemenni az iskolába, hogy a város másik végéről ingázó barátjával még egy jót játsszon órakezdésig. Harmadrészt pedig azért nem tettem megjegyzést is iskolához való ragaszkodás múlandóságáról, mert eszembe jutott, hogy ugyanez a fiam elsőévet kezd idén az egyetemen, és éppen úgy várja, mint a tanítónő iskolakezdői – csak éppen nem cipel egyetemi jegyzeteket a hátizsákjában.

Nagyon félek – mondta a tanítónő – és nagyon féltem ezeket a gyermekeket, mert az első iskolai élmények meghatározóak további életükre. Ő meg szeretné, hogy az iskolával való találkozás valóban élmény legyen a gyermekek számára, lehetőleg jó, kellemes és felejthetetlen élmény. Olyan élmény, amely megerősíti őket abban, hogy jó tanulni, jó tudni, jó új dolgokat megtapasztalni és jó egy összetartó közösség tagja lenni. De attól fél, hogy ezt az élményt nem sikerül megadni majd ennek a nemzedéknek.

Tegnap még különböző forgatókönyvekről számoltak be a városunkban, Csíkszeredában azok, akik az oktatás körülményeinek, feltételeinek biztosításáért felelnek. S e forgatókönyvek felölelik a teljes skálát az iskolába való bejárástól a teljes mértékben az online térben zajló oktatásig. Hogy melyik forgatókönyvet fogják majd alkalmazni, az a járvány-helyzet alakulásának függvénye. De van még egy tényező, ami befolyásolja a tanévkezdést és az oktatás menetét: örvendetes módon idén több iskolában láttak hozzá nagyobb tatarozási-korszerűsítési munkához, sőt, új épületrészeket is emelnek, de sajnálatos módon sok helyen nem tudják befejezni a munkát a tanévkezdésig. Így pár iskola kevesebb oktatási felülettel rendelkezik, mint amennyire szüksége volna a normális körülmények között zajló tanítás elkezdéséhez, s a helyhiány hatványozottá válik a járványügyi előírások okán, ugyanis megfelelő távolságot kell biztosítani a diákok között. Ennek a gondnak az enyhítésére, orvoslására az önkormányzat civil szervezetektől, cégektől bérel oktatási célokra használható termeket.

A nyáron az idei végzősöket sajnáltam, mert rendkívüli körülmények között kellett helytálljanak a záróvizsgákon, felvételiken, s átírták számukra teljes mértékben a különböző életszakaszok lezárásához kötődő rítusokat, mint a tanárok megéneklése, ballagás, bankett. Most ősszel pedig az iskolakezdőket sajnálom, ugyanis a tanévet mérhetetlen bizonytalanságban kezdik.