Ez a címe Edith Negulici színdarabjának, amelyet Bukarestben, a Komédia Színház új termében olvastak fel. A darab Maurice Béjartról szól – a nagy francia táncművészről, aki 50 év alatt 250 tánc-előadást alkotott. A róla szóló vallomásokat hallhatjuk, amelyek azt bizonyítják, hogy micsoda nagyszerű dolog felfedezni és megmutatni a táncos belső lényét. Béjart munkatársai szerint a táncos úgy lép fel a színpadra, mintha templomba menne, hogy egyesítse testét és lelkét. A tánc olyan természetes, akár a beszéd. Megértéséhez nincs szükség fordításra, sem pedig feliratra, mint a filmeknél. Sőt, Béjart balettként mutatott be modern irodalmi műveket – Beckett, Ionesco és Sartre alkotásait -, elérthetővé téve azokat mindenki számára. Akárcsak a tánc, lélegzetükké váltak ezek a művek. A mester véleménye szerint az ember végül is arra született, hogy táncoljon. Béjart egyik tanítványa, Maia Plisetskaia azt állítja: immár a Jóisten is ott táncol bennünk.
Bár úgy lenne! – csak azt kívánhatjuk. Mert tánc közben, ha valódi és igazi tánc az, nem lehet hazudni. Nem tükörképünk, hanem valódi arcunk a tánc. Eltűnik rólunk a maszk. A tükörben viszont állandóan csak azt látjuk, amit látni kívánunk: a világnak nyújtott hamis képünket, álcázott arcunkat. Ezzel szemben a tánc az absztrakt festményhez hasonlít. A táncot nézve vagy látunk valamit, vagy nem látunk semmit – vagy érzünk valamit, vagy nem érzünk semmit. Az a jó, ha lenyűgöz bennünket, amit látunk. Ha zenévé válik, mint Maurice Béjart teste tánc közben.
Ilyen és ehhez hasonló vallomásokat hallhattunk Maurice Béjarttól és a munkatársaitól – olyan őszintén mondták közel két órán át, hogy magukkal ragadtak bennünket. Pedig a színészek csak ültek és olvastak. Egy esszészerű darab szövegét hallottuk, amelynek előadása nem kíván különösebb játékot – színpadi fellépést -, csupán meggondolkoztató, őszinte hangot. Ezért én azt javasolnám, hogy Edith Negulici színdarabját tekintsük rádiószínházi műnek. Olyan darabnak, amelyet nem kell minden áron színre vinni és játszani, hanem mondani kell és hallani. Így talán a résztvevők száma is megszaporodik, mert a rádiószínházat nem csak százak vagy ezrek, hanem olykor, amikor érdemes, százezrek hallgatják és gondolják tovább, amit ez a mű valóban megérdemel. Eljuthat így mindenkihez.