Az Európai Néppárt alig több mint két hónappal a parlamenti választások – elvben egy új korszakba lépés – előtt két olyan ügyben volt kénytelen kényszerű rövid élesítési kampányszünetet tartani, amelyben érdekelt a romániai magyar közösség is. Két magyar név forog fenn legtöbbet ezekben a napokban: szerdán Kövesi és Orbán volt a főszereplő. Laura Codruța Kövesiről egyelőre annyit, hogy európai főügyésszé történő kinevezéséről tegnap nem sikerült dönteniük az Európai Parlament és az Európai Unió Tanácsa tárgyalóinak, újabb fordulók következnek;
közben terjed a rémhír, hogy a volt DNA-főnököt végül nem is európai főügyésznek fogják kinevezni, néppárti nyomásra, kelet-európaiként, hanem egyenesen az Európai Tanács elnökének, a lengyel Donald Tusk utódának! (Ami egyszerre jelezné a hölgy zsarolási potenciálját, nem hiába úszták meg kivizsgálatlanul romániai megakorrupciójukat egyes multik néhány érdemrend, kitüntetés fejében, valamint azt, hogy miként válik az Európai Néppárt és a Timmermansok szemében uniós alapértékké, netán általánosítható tapasztalattá a titkosszolgálatok és az igazságszolgáltatás összefonódása, politikai fegyverként való használata. Még érdekesebb az a hipotézis, hogy – lásd Juncker és Timmermans titkosszolgálati múltját, kapcsolatait – Románia vett át tapasztalatot.)
Orbán Viktor esete még súlyosabb, a nap a Fidesz Néppártból való felfüggesztésével ért véget. Autoimmun jelenségnek nevezhető. A Fidesz elnöke hosszú utat tett meg az orosz kivonulás követelésétől (miközben arról már megvolt a kormányközi megállapodás) a mostani furcsán jó viszonyig Putyin autokratikus rendszerével; Soros György személyre szóló támogatásának elfogadásától a mostani eszeveszett Soros-ellenességig; a liberalizmustól az illiberalizmusig, a Liberális Internacionálétól, amelynek Orbán az alelnöke volt, a konzervatív Európai Néppártig, amelynek szintén. Az uniós tagságtól a Brüsszel-ellenességig.
Múlt heti jegyzetemet a „bent sincs, kint sincs” viccel kezdtem. A jegyzet címében felvetett kérdés, hogy „ki kit ejt át?” számomra nem tisztázódott. Azt írtam: „A mutatvány, ami tűnhet drámának, célját tekintve megoldáskeresésnek vagy szemfényvesztési kísérletnek – tulajdonképpen bohózat.” Hajlamos volnék a tegnap történteket is az utóbbinak tekinteni. Különösen miután Orbán Viktor a példátlan döntést követően valami olyasmit mondott, mint az agresszív kismalac, amikor meglátták, hogy leesett a kerékpárról: „Én így szállok le”.
Mindent összevéve a felfüggesztés jobb, mint a kizárás, de rosszabb, mint a gyökeres megoldás. Ez volt az adott körülmények között az Orbánék számára is elfogadható és „eladható” változat. (Mulatságosak a magyar kormánymédia cikkei, amelyek már- már újabb győzelemnek tüntetik fel a felfüggesztést.) Lehet értelmezni a történelmi döntést halasztásként is, olyan megegyezésként, amelyet nyomban visszacsinálnak, ha a választás után a Néppártnak nagy szükség lesz a Fidesz szavazataira. De benne van a pakliban az is, hogy – akár új fejlemények hatására, akár a kivizsgálás nyomán, akár a skandináv tagországok hajthatatlansága miatt – a felfüggesztésből végleges kiebrudalás, netán „önkéntes Fidexit” (újabb eredeti leszállási mód) lesz.
A magyar és a nemzetközi független sajtó mindenesetre nagy többségében – az elvtelen alku mellett – vereségnek, amolyan Waterloonak nevezi a kiközösítést. Egy jellemző értékelő mondat: „A Néppárt odahagyta szinte minden értékalapú felhorkanását, mert a Fidesz mandátumai vagy az EP-választási kampány nyugodt hónapjai fontosabbak számára, mint gondoltuk.”
Kelemen Hunor szövetségi elnök tegnap este kiegyensúlyozottabban fogalmazott a döntésről: „Nem örvendünk neki, de támogattuk, mert a kizárás nem vezetett volna előre. Csak mások malmára hajtotta a vizet a mostani kampányidőszakban. Sokszor elmondtuk már, ma is úgy gondoljuk, hogy a vitákat házon belül kell rendezni.”
Szerényen hozzátesszük: vannak „viták” – például az „alapértékek” megsértéséről vagy a korrupcióról, de akár a független sajtó felszámolásáról és a kormánysajtó propagandaeszközzé való lealacsonyításáról, általában a hatalomgyakorlás autoritárius módjáról –, amelyeket nem csupán néppárti vagy bármilyen pártcsaládi „házon belül kell rendezni”. Ne feledjük, hogy a magyar kormányt egy húszpontos jelentés alapján az egész Európai Parlament egyértelmű szavazatával marasztalták el – talán nem egészen „családon belüli ügy’. (Mintha Olosz Gergely számonkérését Romániában az RMDSZ-re bíznák…)
Mindenképpen különös szerencséje az erdélyi magyarságnak, hogy Kelemen Hunor és Vincze Loránt személyében két volt újságíró kolléga képviseli az RMDSZ-t a néppárti politikai találkozókon, hiszen nekik egykori vezető sajtósokként pontos fogalmuk van a véleményszabadság, az alapvető jogok és az adott szó betartásának fontosságáról. Tehát jól tudják, mi van amögött, amiről és amit nyilatkoznak.
A mostani rendezés után az RMDSZ-nek el kell döntenie, hogy a választási kampányban mit válaszol a legegyszerűbb kérdésre, ami nem az, hogy Orbán vagy a Néppárt, hanem az, hogy Európa vagy Orbán. A tegnapi felfüggesztés nyomán ugyanis a Fidesszel az a helyzet, hogy kint sincs, bent sincs. Az Európai Néppártban sem, de főleg Európában nem.
PS. Hangsúlyosan felhívom azoknak a barátaimnak, volt tanáraimnak, osztálytársaimnak, ismerőseimnek a figyelmét, akik haragosaimmá váltak amiatt, hogy gyakran „támadtam” Orbán Viktort, a Fideszt, a magyar kormányt: a döntést ellenük (nem Magyarország, hanem az autoritárius vezetői ellen!) a saját pártcsaládja hozta meg, nem az ellenzék, a politikai ellenfelek, pláne nem a feladatukat lelkiismeretesen végző újságírók. Nem megértést kérek vagy ajánlok fel, hanem felhívom a figyelmet a perseverare diabolicum veszélyeire.