Szövegkovács

A múlt heti részben a szív és a magyar népmesék voltak a főszereplők egy-egy jeles nap kapcsán, ma a zenétől indulunk útnak. A miért megválaszolásáért visszakanyarodom a hónap első napjához, azaz október 1-jéhez, amelyet az amerikai hegedűművész, karmester, Yehudi Menuhin kezdeményezésére, 1975-ben nyilvánított a zene világnapjává az UNESCO Nemzetközi Tanácsa. Magát a megnevezést csupa kisbetűkkel írjuk, ugyanúgy, mint a többi nevezetes nap, ünnep, időszak, történelmi esemény nevét. Ezen a napon lehetőséget kapunk felidézni a zeneművészet legnagyobb alakjait, és egyre jobban megismerhetjük a különböző kultúrák zenéit.

Nyelvi rovatunk mai részében a szívről és a magyar népmesékről lesz szó. Noha elég furcsa párosítás, mindkettőnek köze van ehhez a héthez.

Ma néhány ismert közmondás kerül nagyító alá. Mielőtt kiderülne, hogy pontosan melyek azok, felhívnám a figyelmet egy gyakori jelenségre, mégpedig a nagyvárosi argóban és az ifjúsági nyelvben használt meghökkentő, tréfás célzattal kiforgatott közösségi intelmekre, amelyekben közmondásfoszlányok rejtőztek el. Ezúttal a Nyelvművelő szótárban található példák közül sorolnék fel néhányat: „Ki korán kel, álmos.” „Aki másnak vermet ás, az sírásó.” „A jó bornak is kell cégér.”

„Az újítást, még ha jó és szükséges is, sokan ellenzik. De újítás nélkül nem lehet építkezni.” Az idézet az 1831. augusztus 23-án elhunyt Kazinczy Ferenctől származik, aki nyelvújító és irodalomszervezői tevékenységével a nemzeti felemelkedés és önállósulás ügyét szolgálta a reformkor előtti évtizedekben.

„Lehet belőled nagy ember – és hadd legyen! –, de szív nélkül, szeretet nélkül igazán naggyá nem leszel. Ne bízd el hát magad, ha csodálják elméd tündöklését: sok fényes elme elhomályosult már, de a szív – jó vagy rossz –, megmarad utolsó dobbanásáig annak, ami volt első dobbanásakor.” Az elhangzott idézet Benedek Elektől származik, a nagy mesemondó kevéssel több mint kilencvenhat éve, 1929. augusztus 17-én hunyt el Kisbaconban.

A mai részt egy idézettel kezdem: „Jobbra – vagy balra? Ezt a kettőt mindig keverem, mert a hidegháborús gyermekkorom vasfüggöny mögötti pedagógiája, úgy is, mint harcias tudatlansága, azt tartotta helyesnek, ha a balkezeseket átszoktatják jobbkezességre, kerül, amibe kerül (a tájékozódási készség elvesztésébe kerül).

A mai részben Gárdonyi Gézáról, Babits Mihályról, illetve Kölcsey Ferencről lesz szó.

„Barátok voltunk, tehát nem pajtások, nem komázó suhancok, nem bajtársak. Barátok voltunk, s nincs semmi az életben, ami kárpótolni tud egy barátságért” – idézek A gyertyák csonkig égnek című regényből, amelyet Márai Sándor stílusművészetének remekeként emlegetnek. De miért kezdtem a mai részt ezzel az idézettel? Tegnap, július 30-án ünnepeltük a barátság világnapját, amelynek sokak szerint Paraguayban rakták le az alapjait. Az eredetét boncolgató történetek egyikében az olvasható, hogy 1958-ban egy ottani baráti társaság volt az ötletgazda, majd más dél-amerikai országokban is ünnepelni kezdték, az internet és a közösségi média térhódítása után pedig világméretűvé vált ez a kezdeményezés.

Az idei érettségi végleges eredményeit június 30-án, míg a nyolcadikosok képességvizsgájának óvások utáni eredményeit tegnap, azaz július 10-én függesztették ki. A két megmérettetésen a nyelvi minőségre is figyelni kellett, az ifjúsági nyelvet pedig érdemes volt mellőzni. De mit is takar az ifjúsági nyelv? Ma erre a kérdésre keresem a választ.