Műsorok

Vasárnap szomorú évforduló volt: 34 éve következett be a csernobili atomkatasztrófa. A balesetről később szereztünk tudomást – s nem csak mi, akik annak idején szűrt híreket kaptunk, hanem a nyugati demokrációkban élők is.

A korona-vírus az utóbbi időben szinte már elfeledtette velünk a környezeti válságot. A jelenség érthető, hiszen a környezeti válságtól eltérően a járványban mindannyian közvetlenül érintettek vagyunk, vagy mi, vagy legközelebbi hozzátartozóink. És ez a járvány egyetlen korábbihoz sem hasonlítható. Nem ismerjük természetét, lefutását, következményeit.

Két héttel ezelőtt arról beszéltem a Bukaresti Rádió hallgatóinak, hogy Hargita Megye Tanácsa Itthon vagyunk címmel fotó- és novellapályázatot hirdetett meg a vészhelyzet mindennapjairól, és a testület felkért, hogy vegyek részt az irodalmi alkotásokat elbiráló zsüriben .

Vasárnap, ortodox húsvétkor gondoltam először arra, mi lenne, ha többé nem találkozhatnék a családommal, barátaimmal. Remélem, túlélik a történelmi megpróbáltatásokat. Albert Camus Pestis című regénye pontosan leírja a járvány kérlelhetetlenségét, és hogy lelkileg tulajdonképpen lehetetlen felkészülni a fokozatosságra, a remények, tervek lassú szertefoszlására.

Az utóbbi napok eseményeit figyelve merült fel bennem a kérdés: milyen is ez az állapot, amelyikben vagyunk? Hivatalosan: sürgősségi állapot. Más szóval: szükségállapot. Vagyis otthon kell ülnünk, s be kell fognunk a szánkat – különben még anyagiakban is ráfizetünk. Nem csak a közérzetünket viseli meg ez a helyzet – amelyet választottjaink alakítottak ki.