A párizsi Le Figaro szeptember 9-i számában részletesen foglalkozik annak a „királyi” törvénytervezetnek a kérdésével, melyet Macron elnök az idén ősszel szeretne a Nemzetgyűlés elé terjeszteni, s a jövő év első hónapjaiban elfogadtatni. A kérdéskört – a lap címoldalán – „Macron bekeményít az iszlám szeparatizmus kérdésében” cím alatt is beharangozza.
Vincent Trémolet de Villers azonban vezércikkben emeli ki, hogy nem a szokásos szeparatizmusról van szó. Nem a korzikaiak, a baszkok, az okcitánok, a bretonok, a katalánok, a flamandok vagy az elzásziak „követelőznek”. A kormányzat voltaképpen azokat az intő jeleket veszi komolyan, melyekre jeles értelmiségiek és esszéisták, mint például Georges Bensoussan vagy Bernard Rougier már jó ideje figyelmeztettek. Az egyikük könyvének címe A köztársaság számára elveszett területek, a másikénak Az iszlám által meghódított területek. A terület (territoire) mindkét esetben inkább tereknek fordítandó, hiszen mindenikben inkább társadalmi terekről, semmint a szó pusztán fizikai értelmében vett területekről van szó.
A szeparatizmust a román közbeszédből is közelről ismerjük. Nálunk sem az államterület széttagolásáról, azaz az államból való kiválásról van szó, bár a fogalom ezt a látszatot szeretné teremteni. Csupán valamiféle belső önrendelkezésről. Az utóbbit (mármint az államtestből való kiszakadást) a belső önrendelkezés kérdésében engedékenyebb angolszászok emlegetni is szecesszióként, és nem szeparatizmusként emlegetik.
A nyelvi-kulturális önrendelkezést a Nagy Francia Forradalmat követően a francia állam elfogadhatatlannak tartotta és a legirgalmatlanabb eszközökkel üldözte. Mindenkit, aki a francia államterületen élt vagy akárcsak ott született, hivatalból francia nyelvűnek és kultúrájúnak tekintett. Anyanyelvétől és kulturális hagyományaitól függetlenül. Az asszimiláció folyamatát az – egyébként bukaresti születésű – amerikai történész Eugen Weber Peasants into Frenchmen (azaz Parasztból francia) című világhírű könyvében írja le (a nyugati fogalomhasználathoz viszonyítva) megdöbbentő történeti hitelességgel. (Hazulról is lehettek húsba vágó élményei…)
A mindent átfogó erőszakkal összekovácsolt francia nemzet „végül” nem csak győzedelmeskedett, de a nemzetalkotás francia modelljét (Svájc kivételével) a teljes nyugati világ is magáévá tette. (Mellesleg Magyarországot és Romániát is beleértve.)
A mai muszlim kisebbség – hiszen egyre inkább arról van szó – a francia államépítés hagyományos eszközeivel – amint arra múlt heti írásomban is utaltam – bizonyosan nem kezelhető. A muszlimok ragaszkodnak nyelvükhöz és hagyományaikhoz, s ezt annál inkább megtehetik, mivelhogy a francia állam, melynek népesedési statisztikái a szomszédos nyugati államok szintjére estek vissza, hosszabb távon – akárcsak az utóbbiak – rá van utalva a muszlim munkaerőre. A muszlimokat Franciaország sem haragíthatja magára. Annak fatális következményei lehetnének. Asszimilálni pedig már nem képes őket. Önmagában sem hisz, nemhogy másokat lenyűgözhetne. Ma már Franciaországban sem annyira a „franciák”, mint inkább a muszlimok hódítanak.
Ezért kényszerül Macron arra, hogy úgymond „keményebben lépjen fel az iszlám szeparatizmus”, azaz a muszlim önrendelkezési törekvések ellen. Annál is inkább, mert Macron szavaival „Az őshonosok, azaz az „indigenist”-ek és az iszlamisták törekvései egybecsengően a köztársaság szétverésére irányulnak.” Az új törvénytervezetnek tehát mindkét irányzatot meg kellene fékeznie.
Csakhogy a „megzabolázási” kísérletek mindkét félből makacs ellenállást válthatnak ki. Macron már nem Napóleon. Arról nem is beszélve, hogy a szeparatizmus-terminológiája immár alkalmatlan a helyzet kezelésére. Franciaországnak és az egész nyugati világnak az eltérő nyelvi-kulturális közösségek harmonikus együttélésének és nem a kisebbségek beolvasztásának stratégiáját kellene végre kidolgoznia. Legalábbis ha eltérő kultúrájú bevándorlókat akar. Azaz: én elfogadlak téged, te elfogadsz engem, s ekként valóban „szeparálódunk”, hogy békésen és harmóniában élhessünk együtt.
Erre vonatkozóan vannak használható előzmények. A kisebbségi autonómiák például. De ezekről a francia gloire Macronja és (ami bennünket illet) román tejtestvérei (egyelőre) hallani sem akarnak. Pedig tudjuk a lélektanból és a társadalomtudományokból, hogy „az ugyanabból több” startégiája, vagyis az az eljárás, amikor a válságba került egyén vagy közösség makacsul ragaszkodik az egykor sikeresnek bizonyult önérvényesítési stratégiákhoz, nem megoldja, csupán elmélyíti a válságot, és végső következményeiben önmagát hajszolja katasztrófába.
Igaz ugyan, hogy az említett vezércikk címe Defi de civilisation, azaz a civilizáció provokálása. Azt a tényt, hogy a bevándorlók a nyugati civilizációt utasítják el, a nyugati mainstream sajtóban eddig még senki nem mondta ki. Legfeljebb Orbán Viktor. Magyarországon. Igaz, Orbán Viktor európai kultúráról beszél, ami nem ugyanaz, mint a nyugtai értelemben vett civilizáció. A kultúra ugyanis Nyugaton jobbára pejoratív fogalom. A civilizáció terminust pedig csak a Nyugatra (esetünkben Európára) szokás alkalmazni. Ezt a fogalmat vette át a magyar ellenzék is. A muszlimoknak jobbára csak kultúrájuk van. Akárcsak nekünk, zömmel konzervatív magyaroknak. Ami a muszlimokra nézve éppoly sértő lehet, mint számunkra, magyarok számára. Így aztán a keményebb makroni hang ma már korántsem elegendő ahhoz, hogy a szembenálló fundamentalizmusok, a francia nacionalizmus és a muszlim vallásos elvakultság „pestise” ne verhesse szét azt a francia nemzettestet, melyet eddig a civilizált „francia géniusz összekötött”. (Az idézet a vezércikk utolsó mondatából származik.)
Ehhez jóval többre lenne szükség. Mondjuk: némi nyelvi-kulturális egyenjogúságra is…