Együtt vagy egymás mellett?

Láttam azt a szép fotót a facebookodon ? szólít meg románul az a kolléganő, aki Hargita megyéből tudósítja az egyik országos romániai hírügynökséget. És szinte azonnal hozzá csatlakoznak még ketten, a második román kolléganő szintén hírügynökségnek dolgozik, a harmadik pedig a közszolgálati tévének. Szóval nagyon szépek azok a piros bogyók ? állapítják meg immár együtt, mind a hárman – , nem mondanám meg, hogy mi a nevük románul? Gyakran szoktam én segíteni a szakmabelieknek, amikor egy-egy helyi politikus kizárólag magyarul elmondott szövegéből vagy nagyon keveset értenek vagy nincsenek tisztában az árnyalatokkal és felkérésükre különösképpen akkor szoktam magyarázkodni, amikor a csíksomlyói búcsúról, az Ezer Székely Lány találkozóról, a húsvéti ételszentelésről készítenek olyan látványos fotókat és videókat, amelyek a tömegjeleneteknél fogva túl lépik a központi, bukaresti szerkesztőségek ingerküszöbét, de a kolléganők a kisérő szövegekkel mindig bajban vannak. Most azonban semmiképpen nem jutott eszembe a piros bogyóknak, azaz a galagonyának a román neve és közben véget is ért annak a tanácskozásnak a szünete, amelyet Társadalmi együttélés Hargita megyében címmel a megyeházán tartottak többek között az Etnikumközi Hivatal Támogatásával. A beszélgetésnek a címét azonban Horváth István szociológus, a kolozsvári Országos Kisebbségkutató Intézet vezetője előadásában majdhogynem azonnal módosította. A közvéleménykutatások immár esztendők óta arra utalnak ? mutatott rá ? hogy Hargita megyében a magyarok és a románok között nem együtt-, hanem egymás mellett élés van. Ott a teremben úgy vettem észre, erre a megállapításra mind a jelen levő magyar és román polgármesterek, tanácstagok, mind az értelmiségiek és médiamunkások rábólintanak, hiszen valamennyiük számára nyilvánvaló, hogy például Csíkszeredában, de több más székelyföldi városban is, a magyar és románok közösségek két párhuzamos világban élnek. Más tereken sétálnak, más vendéglőket, cukrászdákat, gyorséttermeket látogatnak, más üzletekben vásárolnak, jórészt más bankokban tartják a pénzüket és az elkülönülés intézményi szinten is nyilvánvaló. Ahol román az igazgató, ott jóval több a román beosztott és ugyanez érvényes magyar összefüggésben is. Az is nyilvánvaló, hogy például a közösségi oldalakon megjelenő, közéleti visszáságokra vonatkozó kommentjeikkel vagy panaszleveleikkel a románok inkább a román prefektust, a magyarok pedig a magyar tanácselnököt célozzák meg. A két világ között csak nagyon kevés az átjárás, csupán néhány szakmai tanácskozás a kivétel. Ezt az egymás mellett élést sokkal inkább valamiféle hűvös közömbösség, mintsem kiforrósodó ellentétek jellemzik, de hogy fényévnyi távolságra áll a negyedszázaddal ezelőtti, a rendszerváltás utáni napok-hetek egymásratalálásától, annyi bizonyos. De vajon így is marad? Vajon ez jelenti az olyannyira óhajtott európaiságot? Szintén ezekben a napokban, Kolozsváron, úgy gondolták, hogy nem, és román valamint magyar, német, zsidó, roma művelődési intézmények, civil szervezetek, közéleti személyiségek kisebbségi kulturális chartát írtak alá a valós interkulturalitásért. Ebben a mondatban túl tengenek az idegen szavak, de talán alkalmas lesz arra, hogy megmutassa: legalább a kultúra tekintetében érdemes megtenni néhány lépést, hogy egyazon város közösségei ne legyenek egymástól olyannyira idegenek. Jómagam például már ki is nyomoztam, hogy a galagonya román neve păducel és facebookon átküldtem a román kolléganőknek.