Nehéz élethelyzetet cipelek magammal már évek óta. Különös kettősség: egyfelől a szerelem minden ajándékát élvezem és hálás vagyok érte, másfelől valósággal hurcolok valamit, amitől mostanáig nem remélhettem szabadulni.

Talán ezért van az, hogy szinte csak alszom a marosvásárhelyi szállodában, amelyben a könyvvásár szervezői szállást foglaltak. De úgy alszom, mint aki álomkórban szenved: olykor magamhoz térek, aztán ismét visszagöngyölöm magam az álom puha paplanjába.

„Aludnom kéne súlyos évekig” – írja Tóth Krisztina egy gyönyörű versében. Nekem is aludnom kéne, ha lehetne. Úgy látszik, itt, ahol nem vagyok körülvéve életem mindennapi tárgyaival, tényleg alszom is, méghozzá szinte szünet nélkül.

Nagyapám a süketségébe menekült, mások az alkoholba vagy a kábítószerbe. Én az álomba menekülök, amikor tehetem, és csak a könyvvásár rendezvényei késztetnek arra, hogy ne aludjak folyton. Ha van párhuzamos élet, akkor ez az.

Tíz éve voltam utoljára kórházban, akkor aludtam ekkorákat. Ott sincs mit csinálni, s ott még a különféle gyógyszerek is elálmosítják az embert, meg a mindenkori hangulat: a kórház nem az aktivitás tere.

Az álmom üres abban az értelemben, hogy olykor álmodom ugyan, de korántsem olyan tervszerűen, mint ahogy Madách megálmodja Az ember tragédiáját vagy Shakespeare szereplői a szentivánéji álmot. Én egyszerűen kialszom magam a világból, az életemnek abból a feléből, amelyet egyre nehezebb volt elviselnem, s miközben mégis elviseltem, aközben megviselt.

Valami olyasmi inkább, mint amit Marie-Louise von Franz, a Jung-tanítvány mesél egyik pácienséről, aki hónapokig nem tudott csinálni semmit, és mivel mindig aktív életet élt, nem értette a dolgot. Egyszer aztán azt álmodta, hogy egy terelőállomáson a vonat kocsijai maguktól összeállnak, rendbe rakódnak.

Ez történik velem is, bár leginkább álomtalanul. Az élet kigyógyít önmaga daganataiból. Olykor dühös vagyok, mert mintha soha nem tudnék igazán éber lenni, de mégis hálás vagyok érte, mert másképp nem szabadultam volna meg ettől az egésztől.