Amikor Giorgia Meloni 2022-ben hatalomra került Olaszországban, sokan attól tartottak, hogy Mussolini szelleme visszaköltözik a Palazzo Chigibe. Az Olasz Testvérek (Fratelli d’Italia) történelmi gyökerei valóban a háború utáni neofasiszta mozgalomig nyúlnak vissza. A párt jelvényén máig ott lobog a nemzeti színű láng, amelyet a Mussolini örököseinek tekintett Olasz Szociális Mozgalomtól (MSI) örökölt.
Meloni azonban miniszterelnökként meglehetősen sajátos politikai kísérletbe fogott. Megpróbálta bebizonyítani, hogy a radikális jobboldalról is vezethet út a politikai centrum felé, méghozzá anélkül, hogy közben elveszítené eredeti szavazóit. Nem csatlakozott Orbán Viktor és Marine Le Pen Patrióták Európáért frakciójához. Pártja az Európai Konzervatívok és Reformerek csoportjában maradt. Támogatta Ukrajnát az orosz agresszióval szemben, együttműködött az Európai Bizottsággal, és nem kívánta felrobbantani azt az Európai Uniót, amelynek működését egyébként rendszeresen bírálja.
Persze ettől Meloni még nem lett liberális demokrata. Bevándorláspolitikája továbbra is szigorú, társadalompolitikai nézetei konzervatívak, és a nemzeti szuverenitás hangsúlyozásáról sem mondott le. Inkább felismerte, hogy másként kell beszélnie a saját választóihoz, és másként tárgyalnia Brüsszelben. A politika történetében nem ismeretlen ez a kísérlet. Magyarországon a Jobbik is megpróbált a szélsőjobbról a mérsékelt jobboldal felé elmozdulni. Csakhogy a néppártosodás során régi szavazóinak egy részét elveszítette, újakat pedig nem sikerült elegendő számban megszereznie.
Meloni eddig más eredményre jutott. Négy év kormányzás után pártja továbbra is vezeti a népszerűségi listákat. Az október végi felmérésekben az Olasz Testvérek 28 százalék körül állnak, mintegy hét százalékponttal megelőzve a Demokrata Pártot. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a politikai kísérlet máris sikeresen lezárult.
Márciusban a választók népszavazáson elutasították Meloni igazságügyi alkotmányreformját. A kormányfő elfogadta az eredményt, de a vereség megmutatta, hogy a személyes népszerűség nem jelent korlátlan politikai felhatalmazást.
Októberben aztán sikerült keresztülvinnie az új választási törvényt. Ez többségi mandátumjutalmat (vö: győzteskompenzáció) biztosíthat a legalább 42 százalékot szerző koalíciónak. A kormány szerint a cél a stabil kormányzás; az ellenzék szerint viszont a szabályokat Meloni hatalmon maradásának elősegítésére alakították át. Közben a megélhetési gondok miatt országos tiltakozások robbantak ki. A milánói zavargások és a rendőrséggel történt összecsapások ismét napirendre emelték a közbiztonság kérdését. Ez a jobboldal hagyományos politikai terepe, csakhogy most már Melonin kell számon kérni a rend fenntartását.
A következő parlamenti választás 2027-ben esedékes, de a sajtó már egy esetleges előrehozott választásról is beszél. Az igazi kérdés azonban nem a dátum, hanem az, hogy működőképes marad-e a Meloni-modell. Lehet-e a radikális jobboldali identitást megőrizni, miközben a kormányzás mindennapos kompromisszumokat követel? Lehet-e egyszerre a rendszer bírálójának és a rendszer megbízható működtetőjének lenni? És meddig viselik el a törzsszavazók a mérséklődést, illetve a mérsékeltek a radikális örökséget?
Egy polarizálódó Európában Meloni arra keres választ, hogy a politikai centrumba való eljutáshoz feltétlenül meg kell-e tagadni a szélsőjobboldali múltat, vagy elegendő más politikai módszereket választani.
Van azonban egy további kérdés is: a politikai centrum felé közeledik-e Meloni, vagy inkább magát a centrumot próbálja jobbra tolni? A kettő korántsem ugyanaz.
A következő olasz választáson ezért nemcsak pártok és koalíciók versenyeznek majd. A választók egy sajátos politikai kísérlet eredményeiről is ítéletet mondanak. Hogy Meloni politikai újítónak bizonyul-e, vagy csak a radikális jobboldal régi gondolatait sikerült elfogadhatóbb csomagolásba helyeznie, arra még nem kaptunk végleges választ.
