A múlt század hetvenes éveiben egy olasz történészcsoport úgy gondolta, hogy ideje már valamit módosítani azon a történelemszemléleten, amely az általános iskolákban és az egyetemeken, a tanulmányokban és lexikonokban mindegyre úgy tér vissza, mint a forradalmak, a háborúk láncolata, mint az egymást követő uralkodócsaládok cselekedeteinek krónikája, mint a tárgyalások és békekötések sorozata, mint országok, birodalmak széthullása és részeinek újraegyesülése – nem is folytatom tovább – és végre valahára azzal is kellenne foglalkozni, ami nem a csúcsokon, nem a felszínen, hanem a mélyben történik. Pontosabban: a hétköznapi élet és kisebb közösségek, csoportok vagy éppen az átlagemberek szintjén. Ők hogyan élték meg a nagy történelmi változásokat, mit jelentett mindez saját és családjuk életében, a makrotörténelmi változások idején milyen emberi léptékű események maradtak meg emlékezetükben és így tovább. Voltaképpen így alakult ki egy olyan, úgynevezett mikrotörténelmi felfogás, amely úgy vélekedik, jóval közelebb járunk a valóság megismeréséhez, hogyha hétköznapi emberi történetek láncolatának fogjuk fel a történelmet és ennek alapján próbáljuk jobban megérteni az idők változásait.
Ma az 1956-os októberi forradalom kitörésének a napjára emlékezünk. Kerek szám, hetvenedik évforduló. Az 1989-es romániai rendszerváltozás után pedig itthon, Erdélyben is megismerhettünk könyvekből, előadásokból, börtönemlékekből sok-sok olyan egyéni történetet, amelyek kikerekítették, érthetőbbé tették számunkra a korabeli magyarországi eseményeket és erdélyi visszhangjukat, az ártatlanokat sújtó következményeket.
Jómagam tizenegyéves gyermek voltam akkortájt és minthogy Zsögödben nem nagyon volt máshol rádiókészülék, jól emlékszem, hogy azokban a napokban, esténként, édesapám behúzta az ablakon a függönyöket majd megjöttek a férfi rokonok és a férfi szomszédok, körül ülték a varázsszemével zölden villogó régi Orion rádiót és hallgatták a híreket. Annak a magát immár szabadnak mondó Kossuth-rádiónak a híreit a középhullámon, amely akkor itt, a mi utcánkban, egymagában jelképezte a forradalmat. A hitet, a reményt, majd a kétségbeesést és a riadt egymásra nézést, a könnyező szemeket egy kis zsögödi szobában, amikor november negyedikén Budapesten nyikorogni kezdtek a szovjet tankok lánctalpai.
Amint ezekben a napokban visszagondolok, hetven évvel ezelőtt mifelénk valóban a rádió bizonyult az igazi forradalmárnak, majd a napi vigasztalásnak, amikor még heteken át, immár a recsegő-ropogó rövidhullámon, a Szabad Európa hullámhosszain táplálta a reményt, hogy segítenek a nyugat-európaiak és az óceánon túliak, akik akkor éppen a Szuezi-csatornával, tehát a makrotörténelemmel voltak elfoglalva. Segítettek, persze, de nem úgy, ahogyan sokan gondolták, hanem csupán annak a hatalmas menekültáradatnak a kezelésében, amelynek mikrotörténeteit megintcsak a Szabad Európa Rádió visszhangozta napi üzeneteiben.
Igen, 1956 októberéről nagyon sokunknak meg van a maga kis mikrotörténete, másoknak bizonyára sokkal megrázóbbak, de valahogyan megmaradt bennem az a meggyőződés, hogy a történelem változásaiban a rádiónak mindig meg volt és meg is maradt a maga szerepe. Még akkor is, ha az egykori varázsszem immár mobiltelefonként tekint ránk. És velünk együtt gyermekeinkre, unokáinkra
.
