Szombaton Csíksomlyón tart közgyűlést a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete, közismert betűszóval a MÚRE. És csak úgy eszembe jutott, hogy az 1990-es évek elején, amikor ez a szakmai tömörülés megalakult, bizony ilyen röviden csak nagyon nehezen lehetett volna kimondani a nevét, hiszen akkor Romániai Magyar Újságírók Szövetsége névvel indult a legkülönbözőbb civil szerveződésekkel nagyon gyorsan teletűzdelt romániai közéletben és még ma is nyelvtörő mutatvány lenne az ER-EM-Ú-ESZ-t egyben kiejteni. Magam is ott bábáskodtam a születésénél, még jó ideig tettem-vettem az igazgatótanácsban és a napokban egy régi iratcsomóban megtaláltam egy olyan kiadványt, amely minden bizonnyal ritkaságszámba megy.
Képzeljük csak el, hogy az akkor megjelent Romániai Magyar Sajtó Címjegyzéke a székelyudvarhelyi Ablak című havi kiadványtól az újra feltámadt magyar szakszervezeti hetilapig, a Valóságig összesen 136 címet tartalmazott. Közöttük ott volt a Tromf nevű, két hetente megjelentő szatirikus lap is, amelynek egyetlen példányát őrzöm, éppen azt, amely D. Kiss Jánosnak, az 52 éves korában, 1993 májusában elhunyt főszerkesztőnek az utolsó, már a kórházban megírt vezércikkét és nekrológját tartalmazza.
Sike Lajosnak, László Ferencnek és sok más, már nem közöttünk levő újságírónak a glosszáival fakaszt ma is mosolyt ez a nyolc oldalas lapszám, amely a fejlécre kihozott Az új árak és az új urak elviselhetetlenek! mottóval készült, és ehhez társult egy féloldalas karikatúra is, amelyet Para István jegyzett. Nos, Para István nemrég megkapta a Hargita egykori újságírójának a nevét viselő Bálint András Alapítvány életmű díját és azért is szeretnék szólni róla, mert nem mindennapi teljesítmény, hogy valaki több mint három évtizeden át hihetetlen mennyiségben gyártson hasonló rajzokat és nem is akármilyen ütemben, hiszen manapság a Hargita Népében ma is mindennap ott van egy PP szignóval jelzett parapista karikatúra.
Képzeljük csak el az egyik utóbbi rajzot. Két idős férfi üldögél egy padon, mögötte templomtornyok látszanak, a házak tetején napelemek és a manzárddá átalakított padlásterekre jellemző ablakok sorakoznak. Előttük egy hölgy halad el, két rakoncátlan kutyát próbálva megfékezni, mire az egyikük megjegyzi: „ Olyan világot élünk, amikor a gyermekeket óvodába adjuk, az öregeket otthonba, aztán veszünk egy kutyát, hogy társunk legyen…” Igen, az igazi karikatúristákra mindig jellemző ez a vesébe látás és a már nem létező magyarországi Ludas Matyi korszakából, tehát még a kelet-európai rendszerváltások előtti időkből, emlékszem egy olyan rajzra, amely ma is roppant jellemző közéletünkre. Szoboravatás az egyik kisvárosban, a beszélők hosszú sorokban állnak az emlékmű előtt, majd egyikük fellép egy dobogóra és elkezdi: Jó az, hogyha emlékezünk, de figyeljünk a mai napra is, ahol itt van a jó vezető, én, én és én. Az emlékmű melletti dobogó egészen a rajz széléig egyre csak emelkedik és a végén már jóval túl nő a szobor méretein, az égből pedig aláhull egy babérkoszorú a beszélő fejére.
Szóval Para István ezeknek a társadalomérzékeny művészeknek a hosszú sorát gyarapítja és neki is köszönhető, hogy Erdélyben még nem veszett ki ez a műfaj. Miközben minden
átalakult, az egykori 136-os címlista manapság már két kézen megszámlálható és a MÚRE holnapi közgyűlésén olyan világhálós tartalomkészítők is sorakoznak, akik még meg sem voltak születve, amikor ő már megrajzolta az első karikatúráit.
