Miközben a hírek arról szólnak, hogy cégek százai zárnak be Romániában, hogy a kilencvenes években alapított családi vállalkozásokat nincs kire hagyják az alapító atyák, Brassóban a Fekete utcában alapításától számított 130 évvel az Einschenk műhely továbbra is ugyanazon a helyen javít hangszereket. A jelenlegi tulajdonos, Arnulf Einschenk. A kilencvenhez közel járó mesternek van örököse is, lánya, Senta Arvay, aki az alapító, Karl Einschenk dédunokája.
Szombaton nyílt napot tartanak a hangszerjavító műhelyben, ahová bárki betérhet, hogy meghallgassa a család tagjainak történeteit az Einschenkekről, a régi Brassóról, a város és lakóinak kapcsolatairól a zenével. „Szeretnénk, ha a város is észrevenné, hogy létezik ilyen dolog, hogy ilyen hosszú a hagyomány” – mondja Senta Arvay, Arnulf Einschenk lánya, a cég ügyvezetője.
Az Einschenk műhely története 1896-ban kezdődik, amikor Karl Einschenk orgonaépítő 10 éves külföldi gyakorlat után, ahol elsajátította a mesterséget, megalapította a céget. A házat, amelyben ma a műhely működik, olyan rossz állapotban vásárolta meg, hogy senki sem sietett beköltözni – meséli Arnulf. De Karl mesterember volt, így saját kezűleg felújította, és olyan hellyé alakította, ahol a család élhetett és dolgozhatott – folytatja Arnulf.
Arnulf Einschenk 72 éve dolgozik itt. 14 évesen, a VII. osztály után lépett be a műhelybe. Akkor azt mondta apjának, Helmuttnak, hogy gimnáziumba akar járni, de az apja azt mondta neki, hogy jöjjön inkább tanulja ki a hangszerkészítést, – javítást. Helmut nehéz időkön ment keresztül: „Hat évet töltött a háborúban, majd további hat évet fogságban Donbaszban, a Szovjetunióban” – meséli Arnulf, aki emlékszik rá, hogy apja a műhelyben harmonikák, zongorák és egyéb hangszerek javításával kezdte, de apjával együtt járt a Brassó környéki templomok orgonáit is megjavítani vagy hangolni. A hangszerjavítók házában az ünnepekkor a zene is hallható volt. Anyja zongorázott, apja hegedült, Arnulf pedig csellózott. Zűrzavaros idők voltak akkoriban: kitört a második világháború, sor került a szászok deportálására, és az Einschenk családot sem kímélte ez a sors. Karl Einschenknek nyolc gyermeke volt. Egyikük a háborúban halt meg, a többieket pedig deportálták. Gyermekeik egyedül maradtak otthon. Néhány évvel később a család még a házát is elveszítette, mert a kommunisták az ingatlant államosították, a családot kilakoltatták. A kommunisták azonban megtartották a műhelyt, mert szükség volt rá, de a cég beolvadt a Műszaki Szövetkezetbe, és Arnulf gyakorlatilag a nagyapja által alapított műhely alkalmazottja lett. Egy feltétellel fogadta el: hogy ő maradjon a hangszerkészítő részleg vezetője, és folytatta a munkát. „Itt születtem, itt dolgoztam, és ma is itt dolgozom” – mondja Arnulf Einschenk.
Senta Arvay ugyanitt nőtt fel. Emlékszik, hogy első osztályos korában apja iskola után elvitte a műhelybe, és adott neki néhány harmonika alkatrészt, hogy tisztítsa meg. „Ugye nem fogsz tétlenül ülni?” – emlékszik Senta, apja biztató kérdésére. Később a Műszaki Egyetemen német nyelven tanult, majd egy multinacionális vállalatnál dolgozott; ígéretes karrier állt előtte, de a gyerekek születésekor feladta azt. Amikor a három gyermeke felnőtt, visszatért a családi vállalkozásba. Ma ő a cég ügyvezetője és az, aki a műhely közösségi médiában való jelenlétét irányítja.
A család még nem tudja, ki fogja továbbvinni az Einschenk-mesterséget. A három gyerek már Németországban él. Egy fiatal, Ialomița megyei zongorista tanulja a szakma technikai részét, továbbképző tanfolyamokra jár Németországba és Csehországba. Érdeklődik iránta, de a mesterség időt igényel. „Nem lehet egyik napról a másikra meggazdagodni” – foglalja össze Senta, megismételve a cégalapító dédapjának a hitvallását is.
Majd arra utal, hogy minden változás ellenére egyetlen dolog jelzi legvilágosabban egy cég folytonosságát egy ingadozó gazdasági piacon: ha minden reggel valaki kinyitja a műhely ajtaját, hogy megjavítsa a város zenészeinek a hangszereit.
