Szombaton láttam a Macbeth-et a temesváriak előadásában, és azóta is azon tűnődöm, hogyan függ össze tehetség és életkor. Térey János írta annak idején Keresztes Attila Macbeth-jéről, hogy a szereplők túl fiatalok ahhoz, hogy megéljék a gyilkos pár érzelmeit-gondolatait. Bartha László Zsolt akkoriban annyi idős lehetett, mint András Gedeon most.
Az is érdekes azonban, hogy Tóth Zsófiát mégiscsak hitelesnek éreztem, noha ő sem ötven éves. Alkata, mely a színpadon anyásnak és bujának tűnt egyszerre, megfelelővé tette erre a borzalmasan kegyetlen szerepre.
„Macbeth vágyait a boszorkányok idézik fel, s íme a ladynek még csak boszorkány sem kell, hogy ugyanolyan sóvár, kegyetlen akarat ébredjen benne, mint a férjében.” – írja Füst Milán, idézi Spiró a Shakespeare szerepösszevonásai-ban. Ez lenne a magyarázat? Hogy aki otthon ül, a képzeletével máris beleéli magát abba, amibe a másik, aki a csatatéren forgolódott, bele se mer gondolni? Vagy egyszerűen átveszi annak a vágyait, akit szeret? Nem hiszek valamiféle „női állandóban”, de az biztos, hogy évszázadok tapasztalata nem múlik el nyomtalanul.
Másfelől az is biztos, hogy van, aki száz évig él, mégis egy ökör marad. Az élettapasztalat szellemileg megélt élmény, vagy nem ér semmit – írja Alexandru Paleologu. De az is igaz, hogy tapasztalat nélkül vagy kevés tapasztalattal nincs mit feldolgoznia sem az észnek, sem a tehetségnek.
A költészet más: lelke mindenkinek van, és az a lendület, amelyet a fiatalság ad, frissességet kölcsönöz. „…vállamon huszonöt év van már” – írja Petőfi, mint valami öreg ember, mégsem nevetünk, mert hiteles. De más egy könyvben olvasni egy fiatalember visszahajló emlékezetét, és más a színpadon látni egy fiatalembert, akinek nincs hová visszahajolni még.
A tehetség örök rejtély marad, megfejthetetlen. De gondolkodni azért szabad.
