Amikor gyerekek voltunk, mindannyian ütéskék egyenruhában mentünk az iskolába, mármint a fiúk. Gondolom, a lányok sem voltak boldogabbak a magukétól, ha egyáltalán elgondolkodtak rajta. Elvégre ez nem választás kérdése volt: így éltünk 1989 előtt.
Az egyik érv az egyenruha mellett az, hogy kiegyenlíti a társadalmi különbségeket. Hát az biztos, hogy egyformává tesz mindenkit – külsőleg. De azért nagyon jól tudtuk, hogy ki az, aki szegényebb családból származik, és ki az, aki nem, holott a mai termékek egymilliomodát sem lehetett kapni akkoriban. Mennyivel jobban tudhatják a mai gyerekek, akik mindazt látják, amiről mi álmodni sem álmodhattunk.
Sok szülő és tanár valószínűleg azért támogatja az egyenruha gondolatát, mert valamiféle látszólagos rendet vinne a világba. Nem az ő hibájuk, hogy így gondolkodnak, hanem az államé, amely nagyjából semmit nem áldozott sem a gyerekekre, sem a tanárokra. Ha egy mai tanárnak el kell magyarázni, hogy mi az a lélek, mi az az egyenlőtlenség, mi az az egyéniség, akkor az nem az ő hibája, hanem a nehézkes államé, amely számtalan továbbképzőre kényszeríti a tanárokat, amelyek azonban vagy nem szólnak semmiről, vagy semmi hatásuk, mert nem úgy vannak kitalálva, hogy hatásuk legyen.
Különben egy ízléses, szellemesen megalkotott egyenruhának van valamiféle letagadhatatlan bája. Csakhogy ez a báj valóban nem oldja meg azokat a problémákat, amelyekkel a mai szülőknek és pedagógusoknak szembesülniük kell. A gyermekek akkor is sokfélék maradnak, ha egyenruhát öltenek magukra, mert maguk a családok is sokfélék, hiszen a világ sem egynemű már régen.
De hát ez a román állam örök működési törvénye: látszólagos és látványos törvényeket hozunk, hátha azzal elérjük, hogy azt higgyék, hogy tettünk valamit, sőt, talán meg is oldottuk a problémát. Nem fog sikerülni.
