Egy teraszon üldögélek, a mellettem levő asztalnál két férfiú beszélget. Az egyik kívül-belül elegáns ember, a másik, mint Egyed Péter mondta volt, „vert bunkó”. A tanárságról diskurálnak, órákról, osztályfőnökségekről, tantervekről.
Arra gondolok, ez már eleve reménytelen. Ha ilyen ostoba és bárdolatlan emberek is tanárok lehetnek, ugyan mit várunk a következő nemzedéktől? Mit tanulhat ettől a sereg taplótól? És az élet jellege-állaga olyan, hogy inkább megy a taplók, mint az intelligensek felé, mert az előbbiek viselkednek úgy, ahogy a kamaszoknak tetszik: öntelten, határozottan, problémátlanul.
A tanrend sem segít, az már biztos. Amikor engem elvágtak elsőévesen román irodalomtörténetből, reszkettem, hogy másodszor menjek át, mert ha nem, ismételnem kellett volna az évet. Egy mai diákot huszonhétszer elvághatnak, huszonnyolcadik alkalommal úgy is visszatérne, mert ide meg amoda helyezi a kreditjeit, és végül mégis megússza.
Nem vagyok az elvágás híve, szerintem a diákjaim inkább elnézőnek vagy nagyvonalúnak neveznének, de eszköz nélkül maradtunk. Én lehetek értelmes, szenvedélyes, művelt, ha ezek már semmit nem jelentenek és főleg nem kecsegtetnek nagy összegekkel, zsíros állásokkal. A boldogság felé vezethetném őket a magam látásmódjával; a boldogulásuk nem tőlem függ. Ugyanakkor azt sem várhatom el senkitől, hogy huszonévesen, a felnőtt élet küszöbén, romantikus álmokkal törődjön. A holddal nem lehet jóllakni. Ha pedig azt mesélem, hogy én nem jóllakni akartam elsősorban annak idején, akkor elkopott, májfoltos nagytatának tűnök a szemében.
Nem tudom, mi a megoldás, de az biztos, hogy ma is késő lenne új tanrendi világnézetet kidolgozni, mert annak a hatása is évtizedek múlva látszana meg a társadalmon. Egyelőre úgy látom, egyetlen dolgot tehetünk: a megszállott, romantikus, szenvedélyes tanárok legalább próbálják meg átadni, ami bennük van. Ez egyetemen sem könnyű a sok kérvény, kimutatás, táblázat és Isten tudja, mi miatt; a középiskolára gondolni sem merek. Látós koromban „mértük”, hogy hány magyartanár jár el a rendezvényeinkre: nagyjából hármat tudtunk összeszámolni az egész Marosvásárhelyen. Más városokban sem lehet jobb a helyzet.
Nemrég egy tanuló szülei megvertek egy tanárt, és nyilván ez sem egyedi helyzet. Az egyetemen – még? – ettől sem kell tartanunk. De jól jelzi, hogy sokan, és bizonyára egyre többen, mit gondolnak a tanárokról, akiktől aztán a világ megváltását várják.
Azt hiszem azonban, még várniuk kell vele.
