Mostanában nagyon hamar megváltozhat az ember élete. Tavaly még majdnem minden koncerten ott ültem a George Enescu Fesztiválon, meghívóm volt, ott lapultam valahol, ahol helyem lehetett, mert csak sajtójegyet kaptam, nem vásároltam meg a székemet, hogy benne ülhessek mindig; karmesterekről, zenekarokról és koncertekről írtam a blogomon, és olykor, mint minden ilyen rendezvényen, kezdett elegem lenni a komolyzenéből.
Idén már arra se nézek, csak a neten látom, hogy mi történik, ezért aztán nem is írok semmiről, ami ott történik, az a blogom sem aktív, amely akkor még az volt, sőt, tulajdonképpen akkor hoztam létre.
Tavaly még egy folyóirat főszerkesztője voltam, ma már valaki, aki állást keres, és sehol nem talál megnyugtatóan.
Egyszerűbben úgy lehetne kifejezni mindezt, hogy tavaly még tavaly volt.
Azt hiszem, az 1989 előtti idők visszasírói talán ezt sírják vissza a leginkább: a biztonságot, a kiszámíthatóságot. Most fordításokért és nyelvórákért kapok ilyen-olyan összegeket, tavaly még, ahogy mondták, fix fizetésem volt; a honoráriumok jóval kevésbé kiszámíthatók, kíméletlen szerkesztőségek is vannak, amelyek nem fizetnek abban a hónapban, amelyben netán elfelejtetted kitölteni a szerződést (velem előfordul…). Szóval minden nehezebb lett, talán csak annyival könnyebb, hogy megszűnt a felelősségem: régebben eléggé nyomasztott, ma már rá se fütyülök – igaz, nincs is mire fütyüljek.
Azzal biztatom magam, hogy az idő minden irányba és mindenféleképpen telik: holnap jöhet valami jobb. Év végére lejár a kölcsönöm, amit szerelmünk hajnalán vettem fel, és négy évig fizettem, más koordináták is módosulnak, összességében több pénz marad a zsebemben, mint korábban, igaz, hogy kevesebből.
Több időm maradt a barátaimra: szombaton elmentünk Cîmpinára, ebbe a bűbájos hegyi városkába Bukaresttől másfél órára egy baráti házaspárhoz, ma jöttünk haza. Főszerkesztőségem idején jóval nehézkesebben engedtem volna meg magamnak ezt az utat. Most csak becsomagoltunk, mentünk.
Persze, ha biztatni kell magam, akkor még mindig nehéz, de az ember sokkal gyakrabban Münchhausen, mint hinni szeretné: nem a hazugságbajnokra gondolok, hanem arra a férfiúra, aki a hajánál fogva rántotta ki magát a mocsárból. Annyira lehetetlen, hogy már szinte lehetséges. Sőt: elvárható.
A barátnőm folyton arra biztat, hogy vezessek naplót, ami rajta nagyon segít, sokkal racionálisabb és távolságtartóbb, mint én, mármint a bajokkal: nem merül el annyira bennük. De azt hiszem, a naplót nem nekem találták ki, noha csodálom azokat, akik éveken keresztül csak írnak és írnak: magukat elemzik. Én másképp csinálom.
Remélem, néhány héten belül megváltozik a világom, egyelőre csak ilyen szomorú tud lenni a jegyzetem menete. Az egyelőre azonban nem mindörökké, mint Parti Nagy remek könyvében, a Hősöm terében mondják.
Hát reménykedjünk.
