Az iráni háború első hete azt mutatja, hogy az Egyesült Államok és Izrael katonailag fölényben vannak, de a politikai célok továbbra is tisztázatlanok. Irán pedig – bár súlyos veszteségeket szenvedett – képes volt kiterjeszteni a konfliktust, és jelentős gazdasági nyomást gyakorol a térségre és a világpiacokra.
A mára 14 országra kiterjedt Közel-Keleti konfliktus az Egyesült Államok és Izrael összehangolt katonai akciójával kezdődött, amelynek célpontja Irán volt. A hadművelet első napjai példátlan intenzitású légicsapásokkal teltek, és bár katonai értelemben sikeresnek tűntek, a politikai célok továbbra is bizonytalanok.
A háború nyitó mozzanata egy izraeli rakétatámadás volt, amely Teherán központjában megölte Irán legfelsőbb vezetőjét, Ali Hamenei ajatollahot, valamint több magas rangú katonai és hírszerzési tisztet. A csapás azonban olyan iráni tisztviselőket is elért, akiket Washington potenciális tárgyalópartnerekként tartott számon. Donald Trump elismerte, hogy az ajatollah három potenciális utóda, akikre Washington lehetséges partnerként tekintett, már nem él. Ez már indulásból megnehezítette az amerikai kormányzat számára, hogy világos politikai irányt szabjon a hadjáratnak.
A következő napokban az amerikai és izraeli légierő mintegy négyezer célpontot támadott Irán-szerte. A rakétasilók, légvédelmi állások és haditengerészeti létesítmények jelentős része megsemmisült. Az amerikai hadvezetés szerint Irán rakétaképessége 90 százalékkal, drónképessége több mint 80 százalékkal csökkent. Ugyanakkor Teherán még mindig számottevő arzenállal rendelkezik, és képes volt amerikai katonák ellen is csapást mérni. Az amerikai haderő élőembervesztesége elérte a hét főt. Ugyanakkor a hétvégén Irán két alkalommal is rakétazáport zúdított Izraelre.
A háború első hetének költségei az Egyesült Államok számára elérték a hatmilliárd dollárt, ebből négymilliárdot kizárólag elfogórakétákra költöttek. A Pentagon további forrásokat készül kérni a Kongresszustól. Eközben az amerikai közvélemény egyre bizonytalanabb: a felmérések szerint a lakosság többsége nem támogatja a háborút, és az emelkedő energiaárak is növelik az elégedetlenséget.
A politikai irányvonal továbbra sem egyértelmű. Donald Trump elnök a háború első napján iráni népfelkelést sürgetett. Később azt mondta, nem érdekli Irán jövője. Majd arról beszélt, hogy ő maga választaná ki az ország következő vezetőjét. Végül feltétel nélküli megadást követelt Teherántól. Ezek a változó üzenetek bizonytalanságot keltenek Washingtonban és a nemzetközi közvéleményben egyaránt.
A Trump‑kormányzat kommunikációja az iráni háború indoklásáról teljesen szétesett. Az elnök, a külügyminiszter és más vezetők egymásnak is ellentmondó magyarázatokat adnak, ami hozzájárul a háború alacsony lakossági támogatottságához. Donald Trump először az iráni tüntetők védelmére hivatkozott, majd arra, hogy Irán heteken belül nukleáris anyaghoz juthat – noha korábban azt állította, hogy az amerikai bombázók „teljesen megsemmisítették” az atomlétesítményeket. Később az interkontinentális rakéták veszélyét emelte ki, majd a terrorizmus támogatására hivatkozva a rezsim eltávolítását sürgette.
Nemzetközi jogászok szerint a kormányzat érvelése nem felel meg az önvédelem jogi kritériumainak, mivel a „közvetlen fenyegetés” nem bizonyítható.
A kormányzat egyszerre tagadja és sugallja, hogy a háború célja a rendszerváltás, miközben a művelet első hulláma épp Irán legfőbb vezetőjét vette célba.
Marco Rubio külügyminiszter hétfőn újabb indoklást adott. Szavai szerint Irán „közvetlen, azonnali fenyegetést” jelentett az Egyesült Államokra, mert egy izraeli támadás esetén megtorló csapást mérhetett volna a Közel-Kelet térségében lévő amerikai támaszpontokra.
A Fehér Ház később igyekezett cáfolni azt a benyomást, hogy az USA Izrael ütemtervéhez igazította volna saját lépéseit, de a nyilatkozatok tovább erősítik ezt a gyanút.
A vádakat megerősített Antony Blinken volt amerikai külügyminiszter, aki az Obama-adminisztrációban külügyminiszter-helyettes és nemzetbiztonsági tanácsadó-helyettes volt. A Bloombergnek adott interjúban Blinken azt mondta: Izrael már a korábbi demokrata elnököket is meg akarta győzni egy Irán elleni támadásról, mégpedig ugyanazzal az érvvel, amellyel Marco Rubio jelenlegi külügyminiszter szerint Trumpnál sikerrel jártak. (A videóban 19:22-nél kezdődik a vonatkozó rész.)
Még az Obama‑kormány idején az izraeliek erősen nyomták Obamát, hogy indítson katonai akciót Irán ellen, és azzal fenyegették, hogy ha nem lép, majd megteszik ők. Obama ezt nem vállalta, mert úgy gondolta: a nukleáris program megfékezésének – ami akkor a fő célunk volt – a legjobb módja a határozott diplomácia, amelyet nagyon kemény szankciók támasztanak alá. Ezeket sikerült is a világ nagy részével elfogadtatni – így jött létre az iráni atomalku.
Az október 7‑i, Izrael elleni brutális Hamász‑támadás utáni napokban az izraeliek azt állították, hogy északon, Libanon felől a Hezbollah támadásra készül, és előzetes csapást akartak mérni rájuk. Biden elnök erre azt mondta: velük vagyunk, mindig velük leszünk Izrael védelmében, és ha megtámadják őket, ott leszünk mellettük – de nem állunk melléjük akkor, ha ők indítanak el valamit.
Végül nagyjából fél órán múlt, hogy nem robbant ki háború északon, az izraeliek téves információi alapján az állítólagos, küszöbön álló Hezbollah‑támadásról. Sikerült ezt megakadályozni. Biden nagyon határozott volt: nem fogunk támogatni semmit, amit ti kezdeményeztek. Ez teljesen más helyzet, mint amikor Izraelt éri támadás, és meg kell megvédeni.
Most nem tudom, mi volt a helyzet. Hallottam ezt‑azt, aztán visszavonták, majd az elnök azt mondta, hogy valójában fordítva történt… Láthatóan változik a magyarázat, változik az indoklás arra, hogy miért történt mindez, és miért most
Éppen ezért lett volna nagyon fontos, hogy mindezt előre, világosan elmagyarázzák az amerikai embereknek, valamint a partnereinknek és szövetségeseinknek. Kevesebb lenne most a feszültség, ha lett volna egy meggyőző, előre felépített érvelés, és ha a szövetségeseink már a felszállásnál velünk lettek volna – nem pedig repülés közben vagy a leszállásnál vesszük fel őket.
Irán eközben saját stratégiát hajt végre, amelyet „Őrült Ember Hadműveletnek” nevezett el. A terv lényege, hogy a háborút kiterjesszék az egész Közel-Keletre, és ezzel olyan gazdasági és politikai terheket rójanak az Egyesült Államokra és Izraelre, amelyeket azok hosszú távon nem tudnak vállalni. Irán rakétákat és drónokat indított Izrael, valamint több Öböl-menti ország – köztük Katar, Bahrein és az Egyesült Arab Emírségek – ellen. A támadások következtében a Hormuzi-szoros részben megbénult, ami azonnali hatással volt a globális energiaárakra. A kőolaj ára a világpiacon megduplázódott: a január eleji 60 dollárhoz képest mára megközelíti a hordónkénti 120 dollárt.
A konfliktusba bekapcsolódott a Hezbollah is, amely Libanonból lőtt izraeli célpontokra. Izrael válaszul légicsapásokat mért libanoni területekre. A térségben így egyre nagyobb a veszélye annak, hogy a háború regionális méretűvé válik. A helyi lakosság több országban is attól tart, hogy a harcok átterjednek saját területükre.
A háború első hetének legsúlyosabb civil tragédiája az iráni Minab városában történt, ahol egy légicsapás egy általános iskolát ért. A támadásban legalább 175 ember, köztük sok gyermek vesztette életét. Bár egyik fél sem vállalta a felelősséget, elemzések szerint nagy valószínűséggel amerikai csapásról volt szó.
A katonai sikerek ellenére Irán politikai rendszere egyelőre stabil maradt. A vezető tisztségeket gyorsan betöltötték, és a kormányzat továbbra is működik. Az amerikai hírszerzés szerint még egy nagyszabású katonai vereség sem feltétlenül vezetne a teokratikus rendszer összeomlásához.
Összességében a háború első hete azt mutatja: az Egyesült Államok és Izrael katonailag fölényben vannak, de a politikai célok továbbra is tisztázatlanok. Irán pedig – bár súlyos veszteségeket szenvedett – képes volt kiterjeszteni a konfliktust, és jelentős gazdasági nyomást gyakorol a térségre és a világpiacokra. A Fehér Ház szerint a háború hetekig is eltarthat, de egyes elemzők nem zárják ki, hogy évekig is elhúzódhat. Egy amerikai elemző – aki játékelméleti logikával előre jelezte Trump győzelmét és az USA–Irán háború kitörését – azt is „megjósolta”, hogy az Egyesült Államok végül elveszíti ezt a háborút – az óriási aszimmetria ellenére, vagy éppen amiatt. Érdekes módon az érvelésében szereplő prognózisok közül több már meg is valósult, például az ivóvízinfrastruktúra támadása.