„Az akaraterőről mindig Mátis Zoli elmélkedett. Azt állította, hogy az akarat mindenre képes. Például ahhoz is csak évtizedeken keresztül gyakorolt akaraterő kell, hogy a fakír feküdni tudjon a szegekkel kivert deszkán, vagy egy hónapra elássa magát a földbe, és ott mozdulatlanságban életben maradjon. Mátis szerint az akaraterő edzését úgy kell elkezdeni, hogy például kitesz az ember az asztalra három krémest, gyönyörűen meghintve porcukorral, aztán nem eszik sem reggelit, sem ebédet, sem vacsorát, csak nézi a krémeseket. Eleinte csorog a nyála. Később kiszárad a torka. Majd égni kezd a szeme, és megfájdul a könyöke. (Ezt a könyökfájást sosem értettem meg, de olyan meggyőződéssel mondta, hogy elhittük neki.) Utoljára viszont már nem érez éhséget, és nem is érdekli a krémes. Ez az akaraterő győzelme…”
Én is Mátis Zolihoz hasonlítok, aki ugyan remekül elmélkedik az akaraterőről, ő azonban „gyenge szívű, kövér fiú” Tatay Sándor kitűnő regényében, a Puskák és galambok-ban. Most ugyanis kétoldalról is diétáznom kellene, s általában diétázom is szorgosan és módszeresen. Ugyanakkor viszont időnként, számomra is váratlanul, kiosonok a konyhába, és kenek magamnak egy vajas-mézes kenyeret – sem a vaj, sem a méz nem ajánlott. És annyira jól esik, hogy még eszem ötöt, és csak a végén döbbenek rá, hogy hatot ettem, és félreáll a hasam.
Torkos vagyok, az az igazság. Mindig is irigykedve, sőt csodálattal figyeltem a nagy gourmet-kat, Rabelais és Krúdy alakjait, mindig is bámultam a Dumas-hoz vagy Balzachoz hasonló őserőt. Amely persze váratlanul kilobban, mintha egész életében erre a kilobbanásra készült volna a természet, de hát addig! Addig úgy él az ilyen ember, mint maga a természet, azzal az erővel és szomjúhozással.
Persze az is kell a csodálathoz, hogy ne olyan legyen, mint „István bátyám” a Február, hol a nyár?-ban, aki a szegény rokonok egyetlen sonkáját zabálja fel nagy nemtörődömséggel. Porthos, Szindbád vagy Gargantua egyszerűen mindent elnyel, de empátia van a zabálásukban. Vagy Balú A dzsungel könyvé-ben: az is egy jelentős étel-élvező.
Azt hiszem, az zavar a legjobban az önmegtartóztatás muszájában, hogy már nem lehetek olyan gondtalan, mint valamikor: én lettem a józan torkos, akinek gondolnia kell rá, hogy mit is eszik és mennyit, s akinek bűntudata támad, amikor mégis enged a hajlamainak. Vagy még ennél is jobban az, hogy egy pillanat boldogságot követően ismét vissza kell térnem a mértéktartáshoz, holott inkább a tartármártáshoz térnék vissza.