Egyre gyakrabban kapok olyan levelet, amelyben címzettként a médiamunkatárs megszólítás szerepel. Holott az újságíró megszólítása – függetlenül attól, hogy riporterként, szerkesztőként vagy rovatvezetőként dolgozik – a Szerkesztő Asszony vagy Szerkesztő Úr. Igen, nagybetűvel, felkiáltójellel a végén. Ehelyett neveznek már minket sajtómunkásnak, médiamunkásnak, a PR- és kommunikációs szakemberek Kedves Kolléga megszólítással küldenek újságíróknak címzett levelet, holott a kolléga szó jelentése értelmező szótárunk szerint: „Vkivel egy munkahelyen v. egy (főleg értelmiségi) foglalkozási ágban működő személy; kartárs.”; illetve „vkivel egy időben egyetemi v. főiskolai tanulmányokat folytató személy”. Értelmező szótárunk meghatározása szerint újságíró az „Újságírással hivatásszerűen foglalkozó személy;” elsőrendű feladata pedig a tájékoztatás, azaz az információk összegyűjtése, elemzése és nyilvánossággal való közlése objektív módon, a közérdeket szolgálva”. A kommunikáció és PR-szakma így határozza meg művelőit: „A kommunikációs és PR szakember felelős a vállalat külső és belső kommunikációjának menedzseléséért, valamint a vállalat imázsának és hírnevének építéséért. Feladatai közé tartozik a kommunikációs stratégiák kidolgozása, a sajtókapcsolatok kezelése, a vállalati kommunikáció koordinálása, valamint a vállalatot érintő válsághelyzetek kezelése.” A kommunikáció és PR-szakon tanulók tanulmányi éveik ideje alatt kollégák, de mihelyt elhelyezkednek újságíróként, illetve kommunikációs szakemberként a kollegiális viszony megszűnik, ugyanis nem ugyanazt teszik munka közben. Míg az újságíró a hiteles tájékoztatás érdekében információkat gyűjt, hogy azt majd objektív módon az újságolvasó, rádióhallgató, tévénéző, hírportált böngésző elé tárja, addig a kommunikációs szakember az általa képviselt szervezetet – vállalkozást, hivatalt, önkormányzatot vagy politikai alakulatot igyekszik feltüntetni minél jobb fényben. Azaz megszűnnek kollégák lenni, ugyanis – katonai hasonlattal élve – a barikádnak nem ugyanazon az oldalán harcolnak. De úgy is mondhatnánk, hogy a mikrofon két végén állnak.
Mint mondtam, egyre gyakrabban kapok levelet Tisztelt Médiamunkatárs! megszólítással. Holott jobban szeretem az avíttnak tűnő Tisztelt Szerkesztő Úr! megszólítást, mert az nem csupán a személynek, hanem az általa képviselt sajtóorgánumnak, illetve az általa művelt szakmának is szól. A médiamunkatárs megnevezés mindenféle kreativitást, elemzőkészséget, kíváncsiságot és elégtételt nélkülöző tevékenységet fed, azt sugallja, hogy a sajtóműfajok szabályainak többé-kevésbé tiszteletben tartásával médiatartalmakat gyárt nem pedig hírt, tudósítást fogalmaz, cikket, kommentárt ír, interjút vagy riportot készít, netán publicisztikában mondja el véleményét. Azaz mechanikusan cselekszik.
De miért ezt a megítélés? Mert mi magunk, újságírók tettünk azért, hogy ez bekövetkezzen. Például a szakmaiság mellőzésével, figyelmen kívül hagyásával, a hírek, tények oly módon való tálalásával, hogy mellékeljük határozott, valaki vagy valami iránti elkötelezettségünkben gyökerező véleményünket is. Vagy a revolver-újságírással, azzal az etikátlan újságírói magatartással, amelynek egyetlen célja valaminek vagy valakinek lejáratása. Vagy az egyre szélesebb körben tapasztalható tétlenséggel, bátortalansággal, fásultsággal. A médiatermékek egyenetlen színvonalával, a szerkesztetlen, korrektúrázatlan anyagok közlésével. S mindennek következménye a szakma jelentéktelenné válása, hitelének csorbulása, presztízsének vesztése. Nyilván, mindez nem érvényes a teljes hazai magyar újságírótársadalomra. Sőt, az újságírók többsége valóban újságíróként viselkedik. De elég egy-két harsány kivétel, aki árnyékot vet erre a szép, felelősségteljes szakmára, megbélyegezve annak művelőit. Mert ezt is jelzi a médiamunkatárs megszólítás…