A Föld olykor reng a talpunk alatt. A földmozgások fittyet hánynak az emberi törvényeknek, hiszen természetükből fakadóan öntörvényűek. S mivel nem figyelmeztetnek előre bennünket, még csak felkészülni sem tudunk rájuk. Ezért aztán a vak szerencse osztja szét a szerencsétlenség mértékét a Föld különböző pontjain. Csak úgy emlékezetből idézem fel a legsúlyosabbakat, például az 1960-as chileit, amely a valaha mért legerősebb volt, és elérte Hawaiit és Japánt is. Említhetnénk a sorban a kínai Tangshanban többszázezer embert halálát okozó, vagy a Japánban bekövetkezett, a fukusimai atomerőmű-balesetet is előidézőt. Nepál, Indonézia, Haiti, Mexikó, Törökország, Szíria – íme néhány helyszín, ahol az évtizedek során a földlökések romba döntöttek lakott területeket és halálba küldtek százakat, ezreket. Sok bukaresti ismerősöm emlékszik még a bukaresti földrengésre.
Régóta tudjuk, hogy mindezért a tektonikus lemezek, a Föld külső, szilárd burkának, a litoszférának a nagy darabjai okolhatók. Planétánk felszínét több nagy és sok kisebb tektonikus lemez borítja, mint amilyen az Afrikai-, Eurázsiai-, Csendes-óceáni-lemez, amelyek a szó szoros értelemben „úsznak” az alattuk lévő, képlékenyebb rétegen. A tektonikus mozgás azt is jelenti, hogy ezek a lemezek lassan, folyamatosan mozdulnak el egymáshoz képest. A földrengéseket az okozza, hogy ezeknek a lemezeknek a mozgása feszültséget halmoz fel, és az energia felszabadulása pedig szeizmikus hullámok formájában terjed szét a Föld belsejében és felszínén. Ilyenkor remeg a talpunk alatt a föld, és a tenger vize rázúdul a partvidékre.
Nem tehetünk arról, hogy bennünket, embereket és állatokat bolygónk méretéhez képest ilyen kis méretűre teremtettek. Házainkat is hiába építettük a lehetőségekhez képest szélesre vagy magasra, a Föld nagy darabjai úgy játszanak velünk, ahogy „nekik tetszik”. A szeizmológiának még sokat kell fejlődnie ahhoz, hogy műszerei időben riasszák a lakosságot.
Mostanában azonban a világpolitika nagy tektonikus lemezei látszanak végzetesen elmozdulni. Igen, a nagyhatalmakról van szó, nevezetesen az Egyesült Államokról, Kínáról, Oroszországról. Az elmúlt évtizedek során volt köztük egyfajta „tisztes távolság”, valamiféle kialakult egyezség azzal kapcsolatban, hogy melyiknek hol van a kijelölt helye ebben a nagyvilágban. Még egy világpolitikai mechanizmust is kiépítettek ENSZ néven, hogy fennmaradhasson a viszonylagos „fair play” helyzet.
De most változni látszik minden: azok a tektonikus lemezek hol össze-, hol szétcsúszni látszanak. Trump Amerikája Grönland és Kanada bekebelezésével, a latin-amerikai országok megzabolázásával riogat, Oroszország leplezetlenül igyekszik kelet felé terjeszkedni. Mindketten a „régi nagyság” visszahódításával indokolják szándékaikat. És ott van a harmadik tektonikus lemez, Kína, amely az előbbi kettőnek az elmozdulása láttán miért is ne vonzhatná magához erővel az amúgy is saját részének tekintett Tajvant.
Az olyan korszakokban, amikor a „nagyok” alkui határozzák meg, merre haladjon a világ egésze, a kisebbek mozgástere arányosan szűkebbé válik (még az úgynevezett középhatalmaké is). A múlt példáiból tudjuk, milyen az, amikor a nagyon nagyok árnyéka vetül rá a világra, márpedig az ilyen árnyékban a kisebbek szuverenitása is gyengül. Az európai integrációs szervezet ezért próbálja egyben tartani és erősíteni magát a gazdaság fejlesztésével és a védelmi kiadások növelésével. Míg Washington szűkíteni akarja a világkereskedelem lehetőségeit különféle védővámokkal fenyegetve, addig az Európai Unió éppen ellenkezőleg, nyitni kíván például a latin-amerikai vagy az indiai áruk beengedése révén. Persze, ha az Európai Unió valamelyik kis területű és létszámú tagországa komolyan reméli, hogy saját furfangjából önállóan képes lavírozni az öntörvényű hatalmasok között, hosszú távon könnyen csalódhat, mert az univerzális földindulás esetén beszorulhat a tektonikus lemezek közé.