Az utóbbi jónéhány esztendőben, általában a székelyföldi társadalomban, nem voltak jelentősebb tüntetések és különösképpen nem ideológiai vagy politikai szinten.
Kisebb-nagyobb helyi tiltakozások csupán akkor pattantak ki, amikor élesebb helyzetek a mindennapi életet befolyásolták. Gyergyóditróban nemrég azért tiltakoztak, mert a katolikus egyház bérleti díjat szabott ki addig a helyi kórház által ingyen használt épületre, Parajdon a sóbánya katasztrófája és a kárpótlások késésének a kérdése váltott ki sorozatos elégedetlenséget, most pedig az alaposan megnövekedett helyi adók mértéke vitte és viszi az utcára az embereket, miközben RMDSZ-ellenes hangok is megjelentek, hiszen a szervezet a legutóbbi választásokon még éppen azzal kampányolt, hogy többet a polgárnak és kevesebbet az államnak, már pedig most nagyon sokan úgy érezték, hogy ennek éppen az ellenkezője történik.
A mindennapi életben az ország nagy költségvetési gondjai csak foszlányokban jutnak el a településekhez, egy-egy félbemaradt vagy meg nem kezdett beruházás, no meg a mindennapos infláció, a csökkenő reálkeresetek az intő jel, hogy Románia általános pénzügyi helyzete megbillent és csak nagyon nehezen akar helyre állni.
A bevételeket növelni kell, a kiadásokat pedig csökkenteni. Ilyen egyszerű a költségvetés egyensúlyba hozatalának alaptétele, ám ez helyi szinten másképpen csapódik le, annál is inkább, mert önkormányzat ide és helyi demokrácia oda, a lakosság jelentős része mind a mai napig nincsen tisztában azzal, hogy milyen forrásokból áll össze a helyi költségvetés. Persze, lehet, hogy különösképpen nem is érdekli, hiszen azért szavazta meg a tanácsosokat, hogy ők majd intézzék helyette a községek és városok pénzügyi kérdéseit. Az viszont már nem a lakosság hibája, hogy a települések döntéshozó testületei és gyakorló vezetői évek óta ilyen tekintetben nem kommunikálnak rendszeresen, nem ismertetik sem az alapelveket, sem a részleteket és ez jól kiderül azokból a közösségi oldalakat mostanában elárasztó, meglehetősen ellentmondásos, olykor a világ más országaiból példálózó véleményekből is, amelyek egyre nagyobb számban látnak napvilágot.
Persze, a polgármesterek és alpolgármesterek, más városvezetők most magyarázgatnak: hogy a pénz innen jön és oda megy, hogy eddig meg eddig és nem tovább terjed a hatáskörük, hogy meglehetősen szűk a mozgásterük és így tovább, de ez már csak nagyon nehezen tudja meggyőzni azokat az embereket, akikre mint derült nyári napon a záporeső, úgy zúdultak rá a többszörösen megnövekedett telek- ingatlan- és gépjármű adók.
Ráadásul bármiféle olyan ésszerű magyarázatok nélkül, amelyek valamiféle logikus rendszert alakítottak volna ki ezekben a hirtelen jött és váratlanul nagy mértékű drágításokban. Azt ugyanis már megszokták, hogy tíz-, húsz- vagy éppen harminc százalékos növekedésekkel találkozhatnak évről- évre és ez mit sem rontott azokon a megállapításokon, miszerint a székelyek jó adófizetők.
Most viszont meg kell küzdeni azzal a viharral, amelynek erősségét legalább tompítani lehetett volna olyan jobb kommunikációval, amely nem csupán a kampányidőszakra vagy formális fogadóórákra korlátozódik, hanem a lakosság és megválasztott képviselőik, vezetőik rendszeres és folyamatos kapcsolatát feltételezi.