Az ember soha nem tudja, mibe ütközik, mikor folytathatja, amit elkezdett, mikor támadnak fel az emlékei.
Megrendeltem Ion Codru-Drăgușanu Erdélyi peregrinusát, méghozzá az eredeti könyvet egy 1980-as kiadásban (ugyanis magyarul is megjelent a Téka sorozatban). Ezt a kiadást, amelyet most kaptam meg, egy rettenetes, nacionalista és protokronista előszó vezeti be, amely azt taglalja, az erdélyi románok négy évszázadon át szenvedtek a magyarok elnyomásától, sőt, szenvedésük odáig vezette őket, hogy öt évvel megelőzték a francia forradalmat az 1784-es parasztlázadás révén!
Hát ez már sok volt. Eszembe jutott Rebreanu Akasztottak erdejé-nek ajánlása („Emil fivérem emlékére, akit az osztrák-magyarok végeztek ki…”), és kibuggyant belőlem egy esszém folytatása, amelynek ötlete már régóta „bánt”, és amely arról fog szólni, milyen nagy reményekkel indultam neki fiatalemberként Közép-Európának, ennek a számomra rendkívül rokonszenves szellemiségnek, amelyet Kundera, Havel, Milosz, Esterházy, Konrád és mások eszméi tápláltak, és hogyan ért véget. Az írásban persze előre és hátra kalandozom, s az egyik múltba tett kirándulás ezeket a gyerekkoromban agyonismételgetett közhelyeket elemzi, mint a románok szenvedése és mindenekfölött való elsőbbsége.
Mert senki szenvedését kétségbe nem vonom, de azóta kiderült, hogy a dolgok mégiscsak összetettebbek egy ennyire romantikus szenvedéskultúránál – nem beszélve arról, hogy én magam biztatom arra kisebbségi társaimat, ne folyton a szenvedésüket dajkálgassák. Akkor miért fogadjam el ugyanezt az (ön)gyilkos álláspontot mástól?! Arra is folyton buzdítom a magyarokat, ne higgyék, hogy ők találták fel a spanyolviaszt, tehát azt sem hiszem, hogy Horea, Cloșca és Crișan ugyanazt akarta, mint Robespierre.
Látni tényleg csak úgy lehet, ha mint a költő mondja, csalás nélkül nézünk szét könnyedén, kíméletlenebb utódja pedig úgy: „Az én szemem száraz. Nézni akarok vele.” Ezek a kommunizmusból örökölt, s a borzalmas Sergiu Nicolaescu-filmek folytonos ismételgetésétől soha el nem fonnyadt eszmék nem alkalmasak arra, hogy tárgyilagosan próbáljuk meg nézni mindazt, ami történik velünk.