Gyulának hívták egykori kollégámat, az újságírás mellett valamiféle jövedelmező tevékenységet is folytatott, s ettől viszonylag jómódúvá vált. Annyira, hogy a kilencvenes években Magyarországon szinte unikumnak számító nyugati gépkocsira tett szert, karcsú feleségét drágábbnál drágább ékszerekkel kényeztette, lakásába lépve rögtön érezni lehetett az újgazdag ember hivalkodását.
Néhány évvel később ismét összefutottam vele, de akkor már nyomát sem láttam benne a pénzes magabiztosságnak. Érdeklődésemre letörten mesélte el, hogy elúszott mindene, normál munkabérért dolgozik a szerkesztőségben, de nem jön ki belőle még a havi villanyszámla sem, az értékes lakást nem sokáig tudja már fenntartani. „Tönkrement a vállalkozásod?” – kérdeztem. „Nem de minden elúszott, ugyanis „rászoktam a rulettre” – felelte.
Kezdetben csak játékos kíváncsiság vezérelte, kevés zsetont tett az asztalra, és rögtön nyert. Megjött a kedve, hogy kicsit nagyobb rizikót vállaljon. És megint nyert. Elhatározta, hogy csak addig játszik, amíg legfeljebb a kezdeti pénzénél marad. De a következő forgatásnál megint bejött neki. A hazardírozás mámora fokozatosan emelkedett benne, nyerést nyerésre halmozott. Amikor a zsetonok kisebb hegyet alkottak előtte, még mindig nem akarta abbahagyni. De a rulettkerék továbbra is a kedvébe járt, ő pedig már egyre óvatlanabbul játszott, egyre nagyobb bizalommal adta át magát a vak szerencsének.
Van egy pont az életben, amikor nem a szerencse vak, hanem mi leszünk vakok, mert ölébe vesz, és elbódít, érezzük, látjuk, tapasztaljuk, hogy nyerésre állunk újra és újra, nem is gondolunk bele, hogy lehet ez majd másként is. Gyula sem tudott szabadulni e kábulatból. Ezért folytatta. De a szerencse elkezdte megcsalni őt, ő pedig egyre dühödtebben rakta, rakta a zsetonokat, amelyek fogytak és fogytak, már az otthoni pénzt költötte abban a reményben, hogy szép fokozatosan visszaszerezheti azt, amit elnyelt a rulett. De nem ment, bajba került.
Gyula tehát beleesett abba a sajnos nagyon is emberi hibába, hogy visszaélt a sors múlandó kegyével. De sokkal nagyobb emberek is beleléptek ebbe a csapdába. Nagy Sándor sorozatos győzelmei után már nem elégedett meg a perzsa birodalom meghódításával, egyre távolabbi hadjáratokba fogott, amelyek kimerítették seregét. Caesar hatalmas katonai sikerei után gyakorlatilag korlátlan vezetővé vált, de nem elégedett meg ezzel, ahelyett, hogy kompromisszumot keresett volna a római elit egy részével, tovább feszítette a húrt, s ezért 23 késszúrás volt a jutalma. Napóleon sem volt képes megállni nagy győzelmei után, spanyolországi és az oroszországi hadjárat végül bukásához, majd száműzetéséhez vezetett. A német hadigépezet sikert sikerre halmozott 1940-41-ben, de Hitler nem tudott megállni, a Szovjetunió megtámadása, majd az Egyesült Államokkal való konfliktus megnyitása kétfrontos háborúhoz, majd összeomláshoz vezetett.
Történelmi tanulságokról mai országvezetőknek sem lenne szabad megfeledkezniük. A hatalmat sem lehet koncentrálni a végtelenségig, a lojális választópolgárokat sem lehet a végletekig hergelni, uszítani, a bicikli túltolása, a húr feszítése, a sulyok elvetése (stb.) egy idő után önműködően fékezi meg a hatalmi felduzzadást. Mert a társadalom is olyan, mint a rulettkerék: nem lehet tudni, mikor kezd kedvezőtlenül forogni a hatalom számára.
Egyébként, ha egy tekintélyuralmi vezető ma úgy döntene, „itt álljunk meg”, nem biztos, hogy megtehetné. Mert ha eddig olyan sűrűn hálózta már be saját apparátusát, klientúráját, akkor ez utóbbi már nem is engedné, hogy leköszönjön holmi „belátás” vagy „egészséges mértéktartás” jegyében. Az eddig folyamatosan gyakorolt „dupla vagy semmi” játék, a hatalmi telhetetlenség egy idő után magát a játékost is megfosztja saját politikai szuverenitásától. Ezért tekinthetjük olyan bölcs közhelynek, hogy „a csúcson kell abbahagyni”. A lejtőn ugyanis már nem lehet, ott már önműködően teszi dolgát a végzet.