Aki nem akar mély gondolatokba merülni, nem kívánja a világot írott, festett vagy zenélt mélységekben értelmezni, és inkább vágyik az érzékeket túlzóan felpörgető színpompára és hangorgiára, az az úgynevezett giccsnek hódol. Ez persze nem jelent semmiféle minősítést, hiszen a latin mondás szerint „gustibus non est disputandum”, vagyis „az ízlésről nem lehet vitatkozni”.
De mi is az giccs? Összetett fogalomról van szó, de általánosan úgy határozható meg, mint olyan művészeti termék, amely túlzottan érzelgős, felszínesen szép, és nem őszinte érzelmi hatást próbál kelteni a közönségben. A giccs utánozza a művészetet, de nélkülözi annak mélységét és hitelességét. Leggyakrabban a könnyen fogyasztható, közízlésre építő, sablonos formák jellemzik. Jellemző rá a túlzott érzelmesség, a könnyfakasztó, szentimentális témák kiszínezése, mint amilyen például a síró gyermek, a naplemente, a csöpögős módon megformált romantikus idill. Nem is beszélve az esztétikai túlzásokról, az aranyló csillogásról, a túlzott díszítésről, az idealizált szépségről.
Példaként említhetnénk a tömegével gyártott vallásos képeket, a Jézust aranyszívvel ábrázoló faliképeket vagy műanyag Mária-szobrokat. A giccs fogalmát alaposan kimerítik Thomas Kinkade amerikai festő munkái, a „tökéltesen” kidolgozott idilli tájképei virágzó kertekkel, naplementékkel, édes kis erdei, mezei házikókkal. A filmművészet is tele van giccses produkciókkal, ezek sokszor nagy sikerűek, legyen szó háborús vagy karácsonyi gyermekfilmekről, szerelmi történetekről, túlzottan „cukros” Disney-produkciók felújított változataival vagy sablonos életrajzi filmekkel.
De mi is a különbség a giccs és az igazi művészet között? A műértők szerint az, hogy míg az igazi művészet megérinti, addig a giccs csak elérzékenyíti az embert. Vincent van Gogh Csillagos éj című tájképén például erőteljes, belső vívódást tükröző színek és ecsetvonások érzékelhetők, a valóságot nem lemásolja a művész, hanem saját érzelmein átszűrve ábrázolja. Az igazi művész nem megnyugtatni akar, hanem kirángatni a hazug komfortzónából. A giccs pusztán tetszeni akar, a művészet viszont megérinteni. Úgy is lehetne mondani: a giccs kívülről hat, vagyis eláraszt érzelmekkel, hogy azonnal reagálj, a hiteles művészet belülről hat, gondolkodásra késztet, az érzelem lassan, a mélyből épül fel.
Létezik politikai giccs is, amely ugyanazokkal az alapvető jellemzőkkel bír, mint az esztétikai giccs. Vagyis túlzott érzelmi hatásra, nem racionális meggyőzésre törekszik. Egyszerű, sablonos képeket és üzeneteket használ, hogy elérhető legyen az úgynevezett tömegízlés számára. Ennek szellemében idealizálja a múltat, a nemzetet vagy a vezetőt, nem az összetettség megértetését segíti, helyette fekete-fehér világképet kínál. Teszi ezt túlzó pátosszal, heroikus hangvételű beszédekkel. Bizonyos politikai erők az ellenségképeket is csak giccses formában, mesterséges drámaisággal képesek kialakítani, amikor azt harsogják, hogy „a gonoszok el akarják venni, ami a miénk, de mi nem hagyjuk!” Az ellentmondások eltűnnek a „retorikai fényben”. A politikai giccs tehát könnyen érthető, érzelmileg telített, és lojalitást akar megszerezni. Az emberek sokszor biztonságra, egyszerű válaszokra vágynak, márpedig a giccs éppen ezt kínálja.
Sokszor gondolkodom el azon, hogy hibáztatható-e a politika ezért a tulajdonságáért. Mozgósít-e elegendő szavazót az őszintén hiteles, „nem giccses” politikai beszéd? Képes-e tömeglelkesedést kiváltani egy politikus, ha beszédeiben nem fél a problémákat a maguk összetettségében bemutatni, ha nem szentimentális, nem díszíti mondanivalóját, hanem „csak” őszinte és gondolatébresztő? Lehet-e itt és most, ebben a kelet-közép-európai környezetben, a kampányok egyre hangosabb, egyre szemfényvesztőbb viharában manipulálástól mentesen, civilizált módon inspirálni? Félek beismerni, hogy egy politikai erő csak a giccses retorika révén lehet képes megfelelően nagy tömeget állítani maga mögé, mert a társadalmak tagjainak többsége nem művészeti galériákban, esztétikai tanulmányok terepén, lexikonok környezetében szocializálódott. Emiatt a giccsre mindig fogékony lesz. Érdekelt-e a mindenkori politika a minél több emberre kiterjeszthető oktatási rendszerben, a tudás és az ízlés széles körű elterjesztésében, az erre való pénzköltésben? Úgy tűnik, inkább abban érdekelt, hogy (József Attila szavait parafrazálva) fecsegjen tovább a felszín, és hallgasson tovább a mély.