A szó szentsége azon bíró, mely uralkodó és nép közt ítél, s ha az egyszer megsemmisül, hiába szól: a törvénynek – s minden társasági rendnek – és szerencsének vége – mondta Széchenyi István.
Hirtelen ez jutott eszembe, amikor megtudtam, hogy idén is a brassói magyar sajtó támogatására ajánlja fel bevételét a Széchenyi jótékonysági bál szervezőcsapata.
Nemes gesztus, mint ahogy nemes gondolat volt Széchenyi Istvántól a lapalapítás, a szó szentségének biztosítása Magyarországon. Nemes, heroikus és kissé felelőtlen. Mint azoknak az újságíróknak, szerkesztőknek a munkája, akik mindenek ellenére is írnak, szerkesztenek, lapot adnak ki a szó védelmében.
Széchenyi már a Hitel megjelenése és a tulajdonképpeni fordulat előtt megindította az akciót a még hiányzó, új típusú, olyan magyar politikai lap megteremtése érdekében, amely a korszerű igényeknek a Kulcsárné-féle Hazai és Külföldi Tudósításoknál jobban megfelel. Biztos érzékkel szemelte ki szerkesztőül a legjobbat: azt a Kisfaludy Károlyt, akitől leginkább volt várható, hogy az új irodalom és a politikai haladás ügyét egy új lap élén egyesítse. Kisfaludy szívesen vállalta a feladatot és már 1829 végén be is nyújtotta folyamodását, amelyben az új lap: a Jelenkor és melléklapja: a Társalkodó engedélyezését kérte. A folyamodás először Pest megye 1830. február 8-i közgyűlése elé került, amely sietett támogatásáról biztosítani Kisfaludyt, mint aki eddig is nagy érdemeket szerzett a magyar nyelv „csinosodása” körül, azt is hozzátéve, hogy Kulcsárné halála esetén a közönség végképp újság nélkül maradna. A Helytartótanács is pártolólag továbbította a kérelmet, Bécsbe, a magyar udvari kancelláriához, amelynek óhajára azután Kisfaludy bővebb programját is felterjesztette. Persze nem arról, amire valójában készült, hogy az „oppositio és reform” zászlaját óhajtja magasra emelni, hanem inkább csak általánosságokról és a színtelen technikai részletekről, úgy, ahogy az a hivatalos bürokráciának megfelelt. Vagyis arról, hogy a lap hasábjain előbb a hazai, majd a külföldi politikai és irodalmi híreket közölné, hiteles forrásokból, a bécsi lapok felhasználásával, és alkalmazkodva a cenzúrához. Meg arról, hogy a melléklapot széles témakörűnek tervezi, a tudományoktól a művészeteken át a mesterségekig minden olyasmit ismertetnének, ami az olvasók értelmi, erkölcsi, anyagi emelkedését segítheti. A Kancellária 1830. május 25-én az engedély megadását javasolta az uralkodónak. Az ügy tehát viszonylag gyorsan haladt előre a bürokrácia nehézkes gépezetében, bár Széchenyi június 4-én, az Aldunára indulva Reviczky kancellárt látható türelmetlenséggel sürgette meg: elszomorító – írta –, hogy Kisfaludy az engedélyt még mindig nem kapta meg, „ilymódon a bizodalom nem nő”. Az udvar végül július 17-én hagyta jóvá a lapot, amelynek, Kulcsárné, hiábavaló tiltakozása ellenére, 1831 elején kellett volna megindulnia. Kisfaludy azonban, aki már súlyos betegen tette meg az előkészítő lépéseket, 1830. november 21-én meghalt. A legjobb erő kiesett, és azért az egész ügyet mással kellett elölről újra kezdeni.
Széchenyi nem sokat habozott. A szomorú fordulatról értesülve már november 24-én arról írt naplójában, hogy a lap jogát Helmeczy (Bierbrauer) Mihálynak kell megkapnia.
A „nemzeti csinosodásnak baráti” – írta Széchenyi fellelkesedve a lap megjelenésén – még meg sem szűntek gyászolni Kisfaludyt, aki egy „politicai újság levél kiadásával szándékozott a nemzeti nyelv pallérozását előmozdítani”, midőn máris akadt egy „lelkes férfiú”, aki a vállalkozást ismét felkarolta. A nemzeti nyelv ügye nem véletlenül került előtérbe: ebben haladó és maradi nemesek mind egyet tudtak érteni.
Ma, amikor haladók és maradiak szinte kivétel nélkül egyet értenek, hogy a sajtó halott, a brassói jótékonysági bál szervezői, a Brassai televízió, a Brassói Lapok munkatársaival együtt hisznek Széchenyi István szavaiban: „Eljön még az idő, amikor a szellemi táplálék sokkal édesebb lesz, mint bármiféle testi élvezet.” De addig ki kell tartani!