Egyszer a magam bumfordi módján azt találtam mondani nyilvánosan, hogy „manapság nem írnak jó esszét”. És miközben ezt mondtam, ott ült mellettem Márton László, az egyik legjobb kortárs magyar esszéíró!!!
Pedig neki még nagy szerepe is volt abban, hogy szerelmes lettem ebbe a műfajba, méghozzá csodálatos kötete, Az áhítatos embergép révén, de főleg még csodálatosabb Balassa Péter nekrológjának köszönhetően.
Ebben a ragyogó írásban Márton személyes és elemző, szenvedélyes és olykor indulatos, világos és gomolygó – egyszóval éppen olyan, amilyennek lennie kell egy ilyen esetben, amikor egy olyan embert búcsúztat, akit szeretett, de akinek a furcsaságait, az ellentmondásait, személyisége buktatóit éppen ezért nem akarja elhallgatni.
Nem kevésbé remek azonban akkor sem, amikor Kosztolányiról vagy Bodorról ír – a Sinistra körzetről ő írta az egyik legszebb, legalaposabb, a könyv művészi problémáival is számot vető bírálatot, a hiú, nárcisztikus Kosztolányiról pedig az egyik legérzékletesebb írói arcképet.
Lendületes, művelt – leginkább németes kultúrájú -, alapos, személyes – ezek a jó esszéíró legfontosabb tulajdonságai. Portréiból nem félistenek rajzolódnak ki, hanem igazi, hús-vér emberek, akik jó műveket írtak, melyeket éppen tökéletlenségükkel együtt szerethetünk. Ez a tudás is benne van az esszéiben: hogy szeretet nélkül nem érdemes. Nemhogy olvasni vagy írni: egyáltalán foglalkozni sem érdemes azzal, amit vagy akit nem tudunk szeretni.