Bár már napirendre tértünk afölött, hogy az Alkotmánybíróság elmeszelte a bírák és ügyészek szolgálati nyugdíjainak megkurtításáról szóló törvénytervezetet, azt hiszem, hogy a témát nem zárhatjuk le a különnyugdíjak méltánytalansága fölötti obligát hőbörgéssel, illetve a politikai alapon kinevezett alkotmánybírák szidalmazásával.
Véleményem szerint többről van szó, mint a taláros testület több erősen vitatható és vitatott döntéséről, nevezetesen arról, hogy a hazai alkotmányos rendszer mennyiben tartja tiszteletben a hatalmi ágak szétválasztásának, a közigazgatásban a fékek és ellensúlyok rendszere beiktatásának követelményét. Ezzel kapcsolatosan két dolgot kell megvizsgálnunk. Egyrészt azt, hogy milyen illetékessége van az alkotmánybíróságnak, másrészt pedig azt, hogy mennyiben tekinthető pártatlannak egy politikusok által kinevezett testület.
Ami az első kérdést illeti, azt kell mondanunk, hogy legalábbis közvetve az Alkotmánybíróság bármilyen hazai jogszabály alkotmányossági felügyeletére illetékes, amennyiben erre felkérik. Még ennél is fontosabb az, hogy a taláros testület döntései megfellebbezhetetlenek, vagyis az Alkotmánybíróság gyakorlatilag fölötte áll a törvényhozásnak, ráadásul úgy, hogy nem része az igazságügyi rendszernek.
Érdemes itt egy zárójelet nyitni és megjegyezni, hogy a jelenlegi rendszer a 2003-as alkotmánymódosítást követően lépett életbe. Korábban az alkotmánybíróság döntéseit a parlament kétharmados többséggel felülbírálhatta. Ennek a jogi megoldásnak az indoklása az volt, hogy kétharmaddal még az alaptörvényt is meg lehet változtatni, ergo a törvényhozásnak jogában áll konkrét ügyekben de facto alkotmányt módosítani. Ez azért erősen vitatható elmélet, hiszen az alkotmánymódosításhoz nem elég a parlamenti kétharmad, még egy népszavazásra is szükség van. Ezt a jogi konstrukciót a Demokrata Párt annak idején Traian Băsescu és Monica Macovei nyomására erőltette át. Vélhetően az ő szemük előtt nem valamilyen jogi megfontolás lebegett, hanem az, hogy korlátozzák a parlament hatalmát, ahol akkoriban is és most is a szociáldemokraták dominálnak.
Bezárva a zárójelet térjünk vissza az alapkérdéshez. Rendben van-e, hogy legkevesebb öt alkotmánybíró szavazatával eltöröljék legkevesebb 235 képviselő és szenátor döntését? Nos, abban az esetben, amennyiben garantálni lehetne, hogy az alkotmánybírák minden esetben elfogulatlanul és szakmailag hibátlanul értelmezik a törvényt, akkor ez a rendszer nem lenne ördögtől való, hiszen a törvényhozásnak is tiszteletben kell tartania az alkotmányt. Felvetődik a kérdés, hogy – addig is, amíg a mesterséges intelligenciára bízhatnánk a törvények alkotmányossági vizsgálatát – kik azok a bírák, akik a legkényesebb politikai döntésekben is megőrzik a pártatlanságukat és akár saját személyes érdekeik ellenében is a jogszerű megoldás mellett voksolnak? A törvény korábbi változatában szerepelt egy olyan kitétel, miszerint az alkotmánybírói tisztséget csak legalább 18 évi szakmai vagy a jogi felsőoktatásban megszerzett gyakorlattal rendelkezők tölthetik be. Ezt a feltételt törölték a törvényből, de ha benne marad, azt sem tekinthettük volna garanciának arra, hogy a nagyobb szakmai tapasztalat megvédi a tisztség gyakorlóját a részrehajló döntéstől.
És ezzel el is érkeztünk a második kérdéshez, hogy miért kell politikai alapon kinevezni az alkotmánybírákat? Miért nem írják ki versenyvizsgára a tisztséget és azok, akik a legjobb pályázatot nyújtják be, elnyerik az állást. Nos azért, mert egy ilyen nagy – nálunk talán túl nagy – hatalommal rendelkező testületben érvényesíteni kell a hatalommegosztás elvét. Tessék elképzelni mi történne, ha a legjobb alkotmányjogászok például egy szélsőséges párt szimpatizánsai közül kerülnének ki. Az Alkotmánybíróság ugyan nem része az igazságügyi rendszernek, de része a jogállamiság rendszerének, ami feltételezi a plurális demokrácia elvének érvényesülését az alkotmánybírák kiválasztásának folyamatában is. Az Európai Unió majdnem minden országában ez az elv érvényesül, bár vannak országok, ahol nem a parlament választja az alkotmánybírákat, de ott is szakmai és civil testületek közös döntésének eredményeként jutnak tisztségbe.
Lehet tehát szidni a taláros testületet. Bizonyára hoztak történetük során néhány sanda vagy téves döntést, de pillanatnyilag sehol nem találtak ki jobb rendszert az emberi jogok védelmére és a politikai erők túlhatalmának korlátozására.
Már csak ezért is érthetetlen Ilie Bolojan miniszterelnök makacskodása, aki tűrhetetlennek minősítette az Alkotmánybíróság döntését a magisztrátusok pofátlan nyugdíjáról. Tisztelettel üzenem a kormányfőnek, hogy a taláros testület döntésével nem egyetérteni kell, hanem betartani azt. Neki, mint a központi közigazgatás vezetőjének ez a feladata.