Október 23-ika van. Hatvankilenc évvel ezelőtt robbant ki Magyarországon az a forradalom, amely – bár elfojtották – legalábbis évtizedekre meghatározta az ország sorsát ’56 nélkül valószínűleg Magyarország nem lett volna a legvidámabb barakk sem és a ’89-es változások élharcosa sem.
Tájainkon az ünnepek, megemlékezések sorsa az, hogy átpolitizálják őket, a közéleti szereplők saját vízióik (már amennyiben vannak nekik) igazolásaként értelmezik a történelmi eseményeket. E tekintetben a Fidesz nincs könnyű helyzetben, hiszen ’56-ból elég nehéz levezetni azt, hogy a mai magyar kormány az akkori és a jelenlegi agresszort támogatja a hazáját védő Ukrajnával szemben, de bízhatunk benne, hogy Orbán Viktor új kampányfőnöke, Orbán Balázs (akinek Magyar Péter szerint már az óvodában is a fehér zászló volt a jele) majd megoldja ezt a kommunikációs problémát is.
Ma két megemlékezés is lesz a magyar fővárosban. Ez sem tekinthető újdonságnak másfél évtizedes hagyománya van annak, hogy a kormánypártok és az ellenzék külön ünnepeljenek. Megemlékezést mondtam, bár a körülmények ismeretében az erődemonstráció megfelelőbb szó lett volna. Egyfelől a Fidesz holdudvarához tartozó civil, vagy inkább álcivil szervezetek úgynevezett Békemenetre hívták a digitális harcosokat, akik azonban aligha teszik le a fegyvert, akarom mondani a billentyűzetet.
A másik oldalon Magyar Péter szólítja Nemzeti Menetre híveit. A Tisza elnöke azt reméli, hogy ez lesz a rendszerváltás utáni legnagyobb utcai megmozdulás. Biztosak lehetünk abban, hogy már ma este megkezdődik a „számháború” a kormányközeli és a független média egymásnak ellentmondó becsléseket fog közzétenni a résztvevők számáról. Az elmúlt napokban arról kaptunk híreket, hogy javában folyt a mozgósítás autóbuszok százai érkeznek a mai nap folyamán Budapestre, de arról is hallani, hogy a kormány akadályozza, hogy a közlekedési vállalatok kiszolgálják a Tisza Párt megrendeléseit. Válaszul Magyar Péterék meghirdették a „telekocsi-akciót”, azaz a saját gépkocsival érkezők üres helyeiket felajánlják a párt szimpatizánsainak, hogy ők is eljuthassanak a Nemzeti Menetre.
Politológusok azt találgatják, hogy lesznek-e és ha igen akkor milyen nagy bejelentések a két rendezvényen. Egyesek arra számítanak, hogy a Tisza újabb vezetői lépnek a nyilvánosság elé, netán bemutatkoznak azok, akik közül a párt képviselőjelöltjei fognak kikerülni egy meglehetősen bonyolult, kétfordulós belső választás lebonyolítása után. A Fidesztől ugyanezen elemzők újabb népjóléti intézkedések meghirdetését várják, annak reményében, hogy lefaraghatnak valamit Magyarék előnyéből. Más elemzők szerint nem lesznek bejelentések, mindkét politikus a saját tábor mozgósítására, a harci kedv feltüzelésére használja majd a Corvin-köziek tragikus hősiességének emlékét.
Van azonban egy téma, amely szinte biztosan nem kerül napirendre, nevezetesen a nemzeti egység gondolata. Márpedig ha valamire, akkor erre szolgáltat példát 1956 októbere. Akkor a magyar nép képes volt mindenféle politikai, társadalmi, szociális különbséget félretéve egységben kiállni a szabadság védelmében. A kommunista címertől megszabadított lyukas zászló alatt polgári demokraták, kulákok és kommunisták léptek fel az önkény, a diktatúra, majd a szovjet tankok ellen.
Felvetődik bennem a kérdés, hogy a Békemenet és a Nemzeti Menet elkötelezettjei képesek lennének-e erre az egységre? Félő hogy nem. A poloskázó, hazaárulózó kormánypártiak és a koncerteken mocskosfideszező fiatalok számára már ’56 emléke sem az a nemzeti minimum, ami mögé egységesen tudnának odaállni. Képletesen szólva ismét lyukas a zászló. A nemzeti színek mögött csak a pártjelvények látszanak.