Már két nappal túl vagyunk rajta, október 1 ugyanis az Idősek Világnapja. Erdélyszerte megtartották az ilyenkor szokásos előadásokat, a nyilvános beszédekben meg kellett küzdeni azzal, nehogy véletlenül „ öreget” vagy „vént” mondjanak, mostanság inkább a „szépkorú” kifejezés járja, vagy akik még választékosabbak szeretnének lenni, a „hamarabb születetteket” veszik a nyelvükre.
A még létező néhány napilap és egy-két hírportál megírta mindazt, amit minden évben szokott: hogy jobban kell figyelni rájuk, mert bomlóban a több generációs családok, hogy jobban kell vigyázni az egészségi állapotukra, hogy jobban oda kell figyelni az érzékenységükre, szóltak arról is, miként kell bevezetni őket a digitális világba és nem maradtak el az ilyenkor kötelező statisztikák sem: hogyan nő az átlagéletkor, hogyan próbálják felfele tolni a nyugdíjaztatás életkori határait, hányan élnek még szerte a világon hetven, nyolcvan és kilencven év fölött, a japán százévesekről nem is beszélve. Egyszóval az Idősek Világnapja hozta a kötelezőt, de számomra ez az időpont mégiscsak egy kiváló könyvet jelent.
1974-ben még nem töltöttem be a harmincat. Következésképpen semmi okom nem volt arra, hogy az öregedéssel foglalkozzam. Emlékszem, amikor kinyitottam az Öregedés tudománya című könyvet, csupán szerkesztői érdeklődésből tettem. Hogy az akkor már a Hargita napilapban heti rendszerességgel futó, és közel húsz éven át kitartó Tudományos Horizont című oldalnyi összeállításomban írjak recenziót a frissen megjelent Korunk-könyvről. Annak a sorozatnak az egyik kötetéről, amellyel a kiadó természet- és társadalomtudományi műveltséggel is szerette volna gazdagítani romániai magyar olvasótáborát.
Igenám, de az első rápillantás után már nem tudtam letenni a kezemből Kapusy Antal munkáját. A legkülönbözőbb tudományágak és életkorok, az irodalom és a képzőművészet, általában a művészi alkotómunka szemszögéből olyan érdekesen és gondolatgazdagon, világkitekintéssel közelítette meg a témát, hogy a roppant elegáns formátumú, mondhatni menetközbeni olvasásra tervezett könyvet azonnal kiolvastam.
A recenzió megjelenése után néhány hétre, a szerkesztőség postájával kaptam egy levelet Gyimesfelsőlokról, hogy látogassam meg. Fogalmam sem volt, hogy ott él, doktori címénél fogva amúgyis egyetemi tanárnak gondoltam, valahol Kolozsváron, vagy Marosvásárhelyen. A találkozást soha nem feledem: egy roppant csinos, fiatal lány tolószékben tolta elém és vissza kellett fojtanom magamban a csodálkozást.
Később azt is megtudtam, hogy a manapság még mindig rejtélyes szklerózis multiplex tette mozgásképtelenné, de azután is hónapokon át leveleztünk és meggyőződhettem, hogy mit jelent a szellem ereje a romló test fölött.
A marosvásárhelyi egyetemet otthagyó, betegnyugdíjazott tanársegéd úgy írt az öregségről, hogy tudta, ő maga soha nem érheti meg. Tagja volt a Korunk könyvek négytagú szerkesztő bizottságának és bíztatott, hogy legyek szerzője a sorozatnak. Ha jól emlékszem, valamiféle interdiszciplináris témában, a tudományok határterületi jellegének a bemutatásában egyeztünk meg. Korszerűség, szakszerűség, érdekesség – ez a hármas követelmény, jegyezte meg egyik levelében, de a napilap taposómalma nem engedte meg, hogy a kézirattal foglalkozzam.
Most, amikor előveszem a könyvét, amelyről ötven esztendő alatt a dedikációval együtt leszakadt néhány lap, eszembe jut, hogy akkor, magyar nyelvterületen, a témát az egész világon a legjobban tárgyaló munkának tekintették.
Pedig amint az Idősek Világnapja is igazolja, az öregedésről a közhelyeken túl nem könnyű írni. Kapusy Antal azonban képes volt rá, méghozzá úgy, hogy még az ötvenet sem érte meg, 1978-ban hunyt el. Keressük meg olykor a könyvét, nagy segítségünkre lesz az idővel való versenyfutásban.