Éppen 130 esztendővel ezelőtt, a Tordán megjelenő Aranyosvidék című hetilap különkiadásban jelentette meg Kerékpáron keletre címmel a magyar Borbély Gábor és a szász Scharscher Dániel naplóját, amely roppant esemény- és élménydúsan követte végig útjukat Tordától a Vöröstorony-szoroson majd Bukaresten és Várnán át egészen Konstantinápolyig, utána pedig vissza, ezúttal az Ojtuzi-szorosan keltek át a Kárpátokon.
Az útleírás bevezetőjében ezt írta Borbély Gábor. “Kerékpáron utazni egyike a legkellemesebb dolgoknak a világon. Keletre utazni, érdekes új dolgokat látni, felette mulatságos dolog, sőt néha gyönyörködtető. De kerékpáron keletre utazni egyike a legkiállhatatlanabb dolgoknak a világon. Azért, mert a bicikli számára ott nincs út. Én sejtettem ezt, mielőtt tapasztaltam volna. De hiába mondta Kuszkó Pista is, hogy menjünk nyugatra, mert ott van kultúra, s ne menjünk keletre, mert ott nincs kultúra. Én a Scharscher Dani kolléga és útitárs első indítványa mellett szavaztam és utaztunk négy hétig Konstantinápoly irányában, hogy teljesebben meggyőződjünk ama megdönthetetlen igazságról, miszerint az utak minősége kitűnő fokmérője a lakosság műveltségének.”
Eddig az idézet és ha azt nem is tudtam kinyomozni, hogy ki volt Kuszkó Pista, abban bizonyos vagyok, hogy a mai hatalmas autóforgalomban életük kockáztása nélkül két jelenkori követőjük aligha tudná megtenni ezt a hatalmas távot.
Mint ahogyan Fejér Ákos egykori mikóújfalusi testnevelő tanár és csapata sem, akik a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben végigkarikázták nem csupán a fél Európát, hanem eljutottak az 1972-es müncheni olimpiára, sőt még Rodostóba is, bravúrjaikra pedig Mikóújfalu sepsiszentgyörgyi kijáratánál egy biciklis emlékmű figyelmeztet. Valamint egy emléktábla a Fejér Ákosról elnevezett általános iskola falán, amelyen a dombormű- portré mellett mindössze három szó áll: “Csak akarni kell.”
Valóban, ha a mai hipercivilizált és hipermozgékony világban kerékpározni akarunk, akkor ahhoz két dolog kell: bicikliút és akarat. Kerékpár ugyanis bőven akad, mindenféle és fajta, csupán pénztárca függvénye a megvételük, az utakkal azonban még mindig hadilábon állunk.
A városokban az aszfaltutakra felfestett és mindegyre megszakadó kerékpársávok csak ideiglenes megoldásokat jelentenek, ezért is érdemes felfigyelni arra, hogy a Székelyudvarhely-Székelykeresztúr közötti országút felújiításánál több mint húsz kilométeren át önálló és összefüggő kerékpárutat is kiképeztek.
Mint ahogyan arra is, hogy a napokban, ha jelképesen is, de megtették az első kapavágásokat annak a kerékpárútnak a kialakításáért, amely Tusnádtól Madéfalváig halad az Olt-gátak mentén. Ha már a váradi Bolojan a kormányfő, akkor Bukaresten át talán ide is eljutott annak a hire, hogy Nagyváradon, a Sebes-körös mentén milyen kerékpárút vezet Magyarországra.
Mintahogyan többfelé az országban már léteznek kisebb-nagyobb kerékpárutak, csakhogy erről másfele nem nagyon tudnak, ezért jó lenne ezeket valamiféle országos digitális térképbe foglalni, majd kidolgozni a kerékpárutak országos rendszerét.
Mert aki például Hollandiában járt, az látta, hogy valóban minden települést összekötő rendszer létezik, kerékpárutakat leválasztó sővényekkel, jelzőlámpákkal, fel- és lehajtókkal, hídakkal, alagútakkal. És a karikázást majd mindenre használják, emlékszem, hogy a közös Európa szülőhelyén, Maastrichtban jómagam is felültem a kerékpárúton egy hatalmas söröshordó mellé, ahol nyolcan pedáloztak, miközben sörözgettek és a szerkezet ment tovább.
Szóval ne feledjük Borbély Gábor 1895-ös intelmét: “az utak minősége kiváló fokmérője a lakosság műveltségének.”