„Ki kell szűrni, hogy az előadás végén a közönség megszokásból tapsol-e, vagy pedig van valamiféle rajongás is a tetszésnyilvánításukban. Én ezt csak nagy ritkán tudtam eldönteni”. Kállai Ferenc egykori magyar színművész szavai voltak ezek. Egy művész számára létfontosságú a taps, hiszen szakmai teljesítményének, sikerének egyszerre jelenti az elismerését, eredendő tehetségének és fegyelmezett gyakorlásainak a jutalmát, és azt a lelki üzemanyagot, amely nélkül aligha lesz képes tovább haladni a művészet örömöket rejtő, ám gigászi erőt és szorgalmat igénylő útján.
Először a görög színházakban, később pedig a rómaiaknál honosodott meg a tetszésnyilvánításnak az a formája, hogy a nézők középső ujjukat lepattintották a hüvelykjükről, vagyis csattogtattak. Erre utal a latin plaudio ige, melynek jelentése később a tapsolás fogalmával is kibővült, s ma már az ebből származó „plauzibilis” szót használjuk a „tapsot érdemlő, sikeres dolog” értelmében.
Persze az ókori görögök és rómaiak nem rejtették véka alá, mit gondolnak: ha nem tetszett a bemutatott darab, akkor nem csattogtattak, hanem bekiabáltak, de gyakran tárgyakat is feldobáltak a színpadra. A képmutatás mai korában azonban sokszor nehéz eldönteni, hogy a tenyerek összecsattanásával kifejezett véleményben az őszinteség és a valódi lelkesedés milyen arányban van jelen. De azért e csattanások fokozataiból és jellegéből lehet következtetni. Vagy talán mégsem.
A taps az idők során a politika támasztéka lett, hiszen sokak szerint az is színházi élmény. A történelmi emlékezet hangos az olyan tapsoktól, amelyek nem művészi teljesítményt értékeltek, hanem inkább valamiféle valódi vagy látszólagos egyetértést a megnyilatkozó politikusokkal. Sokan emlékeznek azokra az időkre, amikor például Rákosi Mátyás vagy Nicolae Ceaușescu nevének elhangzásakor tapsvihartól lett hangos a nézőtér, tapsorkán kísérte a legfőbb vezetők szónoklatait, de még a gyárlátogatásokon elhangzó rövid beszédek sem nélkülözték a vastapsot. Tapsokban fürdik már csaknem egy évszázada a kínai és az észak-koreai személyi kultusz, mindig azt az első vezetőt éltetik a tenyerek, aki éppen akkor a hatalmat testesíti meg. Ezeket a politikai tekintélyuralkodókat nem gyötörte az a kétely, hogy őszintén tapsol-e nekik a nép, az akkori kommunista apparátusok által felépített személyi kultusz ugyanis magát a legfőbb vezetőt ámította. Emlékezetes, Ceaușescu a kivégzését előkészítő vádlók előtt éppen a korábbi tapsviharokkal próbálta cáfolni, hogy a nép nem szerette őt. Sztálin idejében a taps az életösztön terméke volt, ezért kellett minél dörgőbben verni a tenyereket, bár sokak számára ez sem volt elég az éhenhalás vagy a koncepciós kivégzések elkerüléséhez.
A természetellenesen dübörgő tapsok mindig valami ordító hiányt voltak hivatottak leplezni. Nincs kenyerünk, nincs jó ruhánk, nincs kulturált szórakozási lehetőségünk? Nem baj, hiszen ott van az ezeknél is fontosabb dolog: a párt, a vezér, és ami a legfőbb, az eszme és zászló dicsőséges vöröse.
Na hát ez az! Az eszme. A legzordabb időkben az eszmére hivatkozva mindent meg lehetett tenni. Mert eredetileg volt egy nagyon is tetszetős eszmei cél, a kommunizmus előképe, amely a 19. század közepétől tényleges reménysugár lehetett az nyomorban élők, az éhbérért dolgozók, a kizsákmányoltak és a nincstelenek számára.
De egy dolog az eszme, és más dolog a gyakorlat. Ami megvalósult, azt már csak „létező szocializmusnak” nevezték, ami nem volt más, mint a marxista-leninista elmélet radikális torzulása. A proletárdiktatúrából pártdiktatúra lett, az egyenlőség helyett új elit alakult ki, az állam „elhalása” helyett minden korábbinál erősebb állam épült, az internacionalizmus helyett sok helyen nacionalizmus erősödött, a gazdasági bőség helyett hiánygazdaság és stagnálás lett a vége. Nem a munkásosztály gyakorolta a hatalmat, de rá hivatkozva tartotta kezében az ország dolgait egy szűk pártelit, az úgynevezett nomenklatúra. A termelőeszközök csak elvileg voltak közösségi tulajdonban, a növekvő termelékenység, az igazságos elosztás, csak ígéret maradt, helyette az állami tulajdon gyakran pazarló, merev tervgazdaságot, hiánygazdaságot, alacsony hatékonyságot eredményezett.
Tehát az, ami felépült, minden volt, csak nem az eredetileg megálmodott kommunizmus, a tisztán közösségi társadalom, amely csupán jövőbe tolt ígéret maradt.
Persze a „létező szocializmus” országonként eltérő jegyeket viselt. Különböztek a történelmi hagyományok, akárcsak a vezetők személyisége és a geopolitikai helyzet. A szovjet sztálinizmust Hruscsov leépítette, nem jött már a rettegett fekete autó, persze csak viszonylagosan lett nagyobb a szabadság, továbbra is voltak politikai foglyok. A Brezsnyev-korszak elején a hruscsovinál is rugalmasabb hatalom látszott meggyökeresedni, de a vége felé ismét megjelentek a személyi kultusz formai jegyei. Magyarországon a sztálinista Rákosi-rendszer után, az 1956-os forradalom leverését követően egyfajta „emberarcú” szocializmus kontúrjai rajzolódtak ki. Kádár János gulyáskommunizmusa éles ellentétben állt nemcsak a Ceaușescu féle rettenettel, hanem a brezsnyevi rendszer merevségével is. Kínában a kommunizmus ügyének a jegyében képlékennyé és szolgai masszává tették az egyenruhába és egyengodolatokba öltöztetett tömeget, mindez pedig furcsa módon a szovjetellenesség pecsétjét viselte. Ezzel szemben a bolgár kommunista rendszer „mintadiákként” igazi hűséggel, hízelgően kötődött Moszkvához. Albánia Európa legelszigeteltebb kommunista rendszere volt, az egész világgal szemben állt, az eszme jelszavai alatt középkori viszonyokat konzervált.
Régi időkről beszélünk, térségünkben nincs már kommunista rendszer, a mai pluralista politikai rendszerben egy rendezvényen (legyen az bármilyen színű) eleve azok vesznek részt, akik őszintén tapsolnak politikai krédójuk szerint. Végül is a taps olyan, mint egy nagy, kollektív kézfogás – mondta Patrick Smith amerikai pilóta és blogger. Csakhogy egy végletekig megosztott, pluralista társadalomban minimum kétfelé, egymás ellen is tapsolnak az emberek. Mert nem tapsában él a nemzet, egyre nehezebb meglátni egységes és hiteles tükörképét az egymásra acsarkodó szekértáborokban. Ez pedig egyáltalán nem „plauzibilis”.